Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A bosszú

 

A  BOSSZÚ

 

Átélte-e már közületek valaki is a magány, az elhagyatottság borzalmas érzését? Nem? Nincs, aki szeretettel végig nyalogasson. Nincs, aki futkosson, játsszon veled? Én éreztem mind ennek a hiányát, pedig még csak egy pici kutya vagyok.

Volt édesanyám, akihez bújhattam ha fáztam, aki édes meleg tejjel szoptatott, aki nedves nyelvével tisztogatta, rendbe tartotta bozontos bundámat. Volt és most nincs, mert elütötte egy hatalmas autó. Napokig nem mozdultam el mozdulatlan teste mellől. Orrommal bökdöstem:

-- Mama kérlek nézz rám! Éhes vagyok, adj ennem!index.jpg

De ő nem fogadott szót nekem, csak feküdt és feküdt. Ekkor valami furcsa, szomorú érzés töltötte el kicsi szívem. Minden porcikámban remegni kezdtem. Halkan, hosszan vonyítottam. Megértettem, hogy mamám soha nem fog már nyalogatni engem, soha nem fog már megetetni.

Éhes voltam. Nagyon éhes voltam. Szinte szédültem az éhségtől és alig volt jártányi erőm. Csak vonszolni tudtam magam, de mennem kellett, hajtott az életösztönöm.

-- Ennivalót kell keresnem. -- nyöszörögtem.

Nem jutottam messze, amikor egy kisfiú hajolt le hozzám, karjaiba vett.

-- Mi a baj, te szegény kicsi kutyus? Éhes vagy? Elhagyott a gazdid?

Kedvesen beszélt hozzám. Puha kezével végig-végig simított a fejemen. Félnem kellett volna tőle, hiszen anyám arra tanított, hogy idegeneket gyanakodva kell nézni, meg kell ugatni, s néha a fogainkat is használni kell, hogy megvédjük magunkat. de belül azt súgta valami: -- Ez a kisfiú nem bánt téged, talán még enni is kapsz tőle.

Így, amennyire tudtam hozzábújtam, kedves arcát végig nyaltam.

-- Enni kérek szépen. -- nyüszítettem türelmetlenül.

-- Gyere, hazaviszlek és adok enni. -- mondta a fiú. -- Csak az a baj, hogy anyukámék, félek nem engedik meg, hogy kiskutyám legyen. Bár te olyan aranyos vagy, téged talán megszeretnek. Addig is, míg beszélek velük, elduglak a fészerbe.

Úgy is tett. Kényelmes helyet készített számomra a fészer sarkába és finomabbnál finomabb ennivalót hozott nekem titokban. Boldog voltam. Egyre ritkábban jutott eszembe anyám. Nagyon megszerettem kisgazdámat. A szülei is befogadtak engem.

-- Nem tudunk ellenállni ennek a gyönyörű kiskutyának. -- mondták, amikor megláttak.

Amikor csak lehetett, mindig a gazdim mellett voltam. követtem mindenhova. Elkisértem az iskolába, s addig, míg ő odabent a betűket és számokat tanulta, én türelmesen vártam a kapuban. El nem mozdultam volna onnan a világ összes kincséért sem. nyomában lépkedtem, ha játszani ment, vagy sétálni a ligetbe.

-- Elválaszthatatlanok. -- mondogatták a pajtásai.

Így sétáétunk együtt a ligetben akkor is, amikor egy nyúlánk, hosszú hajú fiú lépett oda hozzánk:

-- Nézd, milyen szép bélyegem van. -- mutatta kisgazdámnak. -- Űrhajó van rajta. Van pénzed? Száz images.jpgforintért neked adom.

Kicsi gazdim szeme felragyogott, de hirtelen elszomorodott. -- Oh, de szép! Sajnos nincs annyi pénzem.

-- Ha szeretnéd ezt a bélyeget, szerezz pénzt és a tied lesz. -- mondta neki a nyúlánk fiú.

-- Megpróbálom, várj itt. -- s gazdim már futott is haza, még rólam is megfeledkezett. Loholtam utána. Nem tetszett nekem ez az idegen fiú. Kutyaösztönöm óvatosságra intett:

-- Légy résen, rosszban töri a fejét!

S bizony ösztönöm nem csalt meg. A gazdikám olyan dolgokat művelt, amit azelőtt nem tett volna meg. A szemem láttára csent el pénzt anyukája pénztárcájából, hogy több és több bélyeget vegyen. Nem tudom miért, de éreztem, hogy nagy baj van. Rabja lett a bélyegeknek és mennél több bélyege volt, arca egyre sápadtabb lett. Szemei beesettekké, fénytelenekké váltak.

-- Miért nem eszel kisfiam? -- kérdezte tőle édesanyja.

-- Nem kívánok semmit. -- felelte csendesen gazdám, s puff ... , leesett a székről.

Szirénázva jött a mentő. Kicsi gazdimat hordágyra fektették és betették az autóba. Fel akartam ugrani hozzá, de ellőktek, nem engedték. Elindult sebesen a mentő, én utána, de egyre nőtt és nőtt közöttünk a távolság. Fájdalmas vonyításba kezdtem. Újra átéltem a magány, az egyedüllét fájdalmas érzését.

Hiányzott kisgazdám simogató keze, kedves, becéző szava. Nem találtam a helyem. Futkostam az udvarban fel s alá, míg végül kiugrottam a kapun.

-- Nem bírom tovább, világgá megyek! -- határoztam el. -- Nem tudom, hazajön-e valamikor is az én gazdim?

A ligetben találtam magam, s abban a pillanatban eszembe jutott a nyúlánk, idegen fiú, a bélyeges fiú. Kicsi gazdám akkortól változott meg, mikor ezzel a fiúval találkozott. Ősi kutya ösztönöm működésbe lépett.

-- Ez a hosszú hajú fiú okozta gazdikám betegségét!

Orrom hirtelen megtelt a nyúlánk fiú szagával. Minden ízemben őt éreztem.

-- Meg kell találnom és meg kell büntetnem! -- vakkantottam egy jó nagyot és attól kezdve kerestem, kutattam a ligetben. Ott strázsáltam reggeltől estig. Éjjel bebújtam vackomba és korán reggel kimentem a ligetbe.

-- Gyere kutyuskám egyél. -- kínáltak otthon ennivalóval, s bár nagyon éhes voltam, a szemem is kopogott az éhségtől, de el nem fogadtam semmit. Elfordítottam a fejem, s elfutottam.

-- Nem ehetek, mert félek, hogy kimegy az orromból a gazfickó szaga.

Szimatoltam a levegőbe kint a ligetben, szaglásztam az utat és egyszer egész közelről éreztem a bélyeges fiú szagát. Felemeltem a fejem és ott állt előttem. Épp egy copfos kislánynak kínálta színes, veszedelmes bélyegeit. Nem kellett több nekem, szemeimet elöntötte a vér. Fogcsikorgatva, dühösen ugrottam a mellének. Hanyatt esett. Ijedtében kalimpált a lábaival a levegőben. A bélyegei szanaszét röpültek.

-- Engedj el te kutya! -- kiáltott rám.

-- Soha! -- s fogaimat a vállába nyomtam. -- Soha! Meglakolsz a gazdimért! -- bosszúért images.jpglihegtem.

Felfigyeltek a járókelők.

-- Mit művel ez a kutya? Még széttépi azt a szerencsétlen fiút! -- kiáltották és odafutottak.

Szatyorral, esernyővel ütöttek, de nem engedtem el a zsákmányom.

-- Hívjatok rendőrt! -- morogtam a fogaim között. -- Rendőrt!

S az emberek mintha megértették volna. Valaki rendőrt hívott. Akkor elengedtem -- nem szívesen -- a fiút. A rendőr a bélyegekre nézett.

-- Kutyuska, te egy veszélyes egyént fogtál el! -- kiáltott fel.

-- Azt bizony! -- csóváltam a farkam. -- A bélyegekkel beteggé tette kicsi gazdimat.

A nyúlánk fiú megkepte méltó büntetését. Legszívesebben én büntettem volna meg. Bár azt hiszem, a fogaim örök nyomot hagytak a vállain.

Gazdikámat az orvosok meggyógyították. Újra együtt vagyunk és én nagyon vigyázok rá.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.