Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Kis Muzsikus

  Kép Állítom nekem volt a legdrágább nagyim a világon. De nemcsak a legdrágább, hanem a legszebb is volt. Hosszú, egészen a derekáig érő, hófehér haját, minden este megengedte hogy fésülgessem.

Szemeiből kedvesség, szeretet sugárzott felém. Nem is emlékszem rá, hogy egyszer is megszidott volna. Pedig lett volna miért, mert szüleim szerint csintalanságért nem igen kellet a szomszédba mennem, volt bennem két gyereknyi is.

Alig múltam három éves. Egyes betűket bizony elég selypesen ejtettem ki. Úgy, hogy igencsak kellet rám figyelnie annak, akinek éppen magyaráztam valamit.

No, de emlékszem, egy szép tavaszi délelőtt, így szólt hozzám Nagyi: -- Andriskám, kicsi unokám, gyere velem . -- azzal elindult görbe botjára támaszkodva, elindult a szobája felé. Fél szemmel sandított rám, hogy követem-e.

Követtem bíz én, már hogyne követtem volna , mikor ilyen kedves invitálás után szobája szekrény fiókjából mindig előkerült valami finomság, vagy valami csodálatos tárgy,  amivel nagyon jót lehetett játszani.

Jól sejtettem most is. A szobába érve, Nagyikám leült a szekrény előtt álló kis zsámolyra, botját a falhoz támasztotta és kihúzta a fiókot. Árgyélus szemekkel néztem minden mozdulatát. Érdekes fiókok voltak ezek. Mennél többet húzogattuk, s mennél több mindent vettünk ki belőle, annál több lett benne. Mintha valami bűbájosság lengene körülötte, ami újra és újra feltölti. Mikor azt hiszed már üres, hát Uram fia, megint, ha kihúzod telis-teli voltak mindenféle dolgokkal!

Így volt ez most is. Ahogy Nagyi kotorászott benne, kivett belőle egy gyönyörű, fényes, fából készült valamit.

Szólni sem tudtam, csak néztem, néztem.

--Mi ez Nagyikám? -- ocsúdtam fel.

-- Ez, Andriskám  -- simogatta végig csontos, vékony ujjaival nagy szeretettel a csodát

--,ez hegedű. Még szegény nagyapádé volt. Legyen a tied. -- azzal felém nyújtotta.

De még mielőtt kivehettem volna a kezéből, így folytatta, -- Nem játék. Hangszer.

--Hangszer? Nem játék? -- csodálkoztam, s mi tagadás nagyot csalódtam. -- Ha nem játék akkor minek ez nekem? Nem is kell!

Leengedtem a kezem.

--Tedd vissza Nagyi a fiókba.

--Azt akarod mondani, ha nem játék, nem is kell? -- s csengő hangon felnevetett.

--Olyan az én Nagyim, mint egy tündér,aki még a gondolatomat is kitalálja!-- gondoltam,de hangosan csak ennyit sóhajtottam.-- Ha nem lehet vele játszani, nem kell!

-- Ki mondta,hogy nem lehet játszani vele? óh, kis unokám, ezen lehet csak igazán gyönyörűségest játszani!

Na, most aztán igazán, úgy összezavarodtam, mint a Balaton vize, ha a hullámait felborzolja az erős szél.

-- Nem játék és mégis lehet vele jászani?

Vághattam olyan buta képet értetlenségemben, hogy egy kis majom is okosabban nézhet, mert Nagyi ismét hallatta tiszta, csengő kacagását.

-- Zenét, kicsi lelkem, zenét lehet rajta játszani. Megtanítalak. -- azzal elővett a fiókból egy hosszú micsodát, amit először pálcának hittem, de, mint kiderült, az a hegedűhöz tartozik, a neve: vonó.

-- Ha a vonót húzogatod a hegedű húrjain, csodálatos muzsikát lehet elővarázsolni. -- magyarázta Nagyi.

-- Hű a mindenit! Ha megtanulom, hogyan kell húzogatni azt a micsodát, ezen a másik micsodán, varázsló leszek?

Ez már aztán tetszett nekem!

-- Nagyi kezdjük el! -- mondtam lázas izgalommal.

S elkezdtük. Eleinte hiába húzogattam a hosszú vonót ide-oda a húrokon,vagy meg sem szólalt, vagy, ha megszólalt, olyan rettenetes nyivákolós hangot adott, hogy a Mirci cicám begörbítette ijedtében a hátát, felborzolta a szőrét és fújt, mint a kovácsok fújtatója keresztapám műhelyében.

Nagyikám, a drága, türelmes volt. Százszor-ezerszer kezembe igazította a vonót, állam alá tette a hegedűt:

-- Így Andriskám. Így.

Olyan erős volt bennem a vágy, hogy varázsló legyek, nem adtam fel a tanulást, nem untam meg. Azt nem mondom, hogy a második év vége felé, nem folydogált a szemeimből az elkeseredés könnye.

-- Hát ilyen nehéz kivarázsolni ebből a hegedűből a zenét?

-- Menni fog. -- biztatott ilyenkor szeretettel Nagyi. -- Menni fog.

S valóban, mire hat éves lettem,  hegedű egyre szebben és szebben szólt.

Egy-egy délután összejöttek a faluból a vendégek, s hallgatták az én muzsikámat. Bólogattak, dicsértek.

Rettentő büszke voltam, de a Nagyim csak a fejét csóválta:

-- Így mindenki tud cincogni ezen a hegedűn.

-- De miért nem tetszik? -- kérdeztem -- Hisz mindenki dicsér!

Szomorúan ingatta  fejét jobbra-balra.

-- Nem szívből szól. Andriskám, akkor lesz igazán szép, ha a szívedből szól a zene.

Értetlenül néztem rá.

-- Ha a szívemből szól? De Nagyikám, én a két kezemmel hegedülök és nem a szívemmel!

-- Ez a baj. Majd, ha a szíved hegedül, az egészen másképpen fog szólni. Az a muzsika mindent beragyog, az könnyeket csal az emberek szeméből. -- magyarázta nekem olyan halkan, hogy alig értettem.

 

     Egy szomorú reggelen Nagyikám nem kelt fel többé. Kivittük a temetőbe.Lelke elment megkeresni Nagyapát. Biztosan elmondja neki, hogy nekem adta a hegedűt, tanított hegedűlni, de nem sikerült, a muzsikám üresen cseng.

Lehajtott fejjel, lelkemben nagy szomorúsággal baktattam haza a temetés után.

Egyenesen a szobámba mentem. Kezembe vettem a hegedűt, Nagyapa drága hegedűjét. Álam alá helyeztem. Rátettem a húrokra a vonót s lehelet finoman húztam rajta. A szemem elhomályosította a fájdalom könnye. Nem láttam a kottát, s mégis, csodálatos muzsika zengett a hegedűből.

Éreztem, hogy nem a kezem alól szól a zene, mely betöltötte a kisszobám, túl ment a falakon, ki a kis temetőbe.

Elhellgattak a madarak, megállt szél, nem suhogtak a fák koronái.

Csend volt, csak az én muzsikám zengett, egyre erőteljesebben, egyre bátrabban. Nem a kezem játszotta a gyönyörű dallamot, hanem a szívemből jött a zene.

Sírt a hegedűm.

Ekkor értettem meg, mire gondolt Nagyi. Ekkor éreztem, ez az igazi muzsika. Sírt a hegedűm.

Kimentem az utcára, ki a térre és hegedültem.

Az emberek megálltak. Az ablakok kinyíltak és körülöttem mindenki könnyes szKépemmel, megrendülten hallgatta a hegedű csodálatos játékát.

Játszottam Nagyikám ajándékán, valóban játszottam.S a szívemből hegedültem, s ragyogott körülöttem a tér, ragyogott az emberek arca, s ragyogott felettem Nagyikám és Nagyapa lelke.       

 

 

                                                   V é g e

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Mezőkövesd

(Egy tanárnő egy kis városból, 2010.08.07 12:19)

Ez több mint mese! Régóta figyelemmel kísérem, illetve olvasom Kedves Mária a meséit. Csodálatosak!! Gazdag szókincse, fondorlatosak a történések! Sokunk nevében köszönöm, hogy megosztja velünk!

Pécs

(Gabi, 2009.11.29 19:55)

És lett belőle hires zenész. Sosem tudhatjuk melyik a helyes út.

Lakitelek

(Szakács István, 2009.11.09 16:55)


Nagyon tetszik, szeretném tovább olvasni,várom a
folytatást.