Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A  KÓPÉ  KUTYA

 

          -- Úgy szeretnék egy kiskutyát! -- mondta egyszer Rudika szüleinek.

-- Meglesz. -- ígérte meg édesapja. -- Feltéve, ha a bizonyítványod jó lesz!

A kisfiú erősen fogadkozott, hogy tanulni fog, s tényleg a második osztály félévi bizonyítványa elfogadható lett. Meg is kapta a kiskutyát, amely két hónapos hosszú szőrű, vörös tacskó fiú volt. A törzskönyvbe be volt írva a neve: Bobi.

Boldog volt Rudika.

-- Kis kutyám, én vagyok a gazdid, fogadj szót nekem.

Bobi azonban már akkor nem volt szófogadó. Sem a kisfiú, sem a szülei nem tudták szobatisztaságra szoktatni.

-- Ki kell tenni az udvarra. -- jelentette ki anya.

-- Ne, még ne! -- könyörgött Rudika.

-- Jó, várunk még pár napig. -- egyeztek bele a szülők.Kép

Egy nap azt mondta apa:

-- Gyertek elmegyünk a kollégámhoz, veszünk egy német juhász kutya kölyköt, mert tudjátok már régóta vágyom egyre.

Úgy is volt, megvásárolták a pici, fekete kutyust.

De anya csak egy-két napig engedte meg, hogy bent legyen a lakásban. Mind a két kölyköt kivitték az ólba. A kutyák attól kezdve együtt éltek. Nagyon megszerették egymást. Sokat játszottak, hancúroztak. A német juhász hamar elhagyta növésben a pici tacskót. Termetével tekintélyt szerzett magának. Bobi igyekezett kedvébe járni barátjának.

A kutyaudvar melletti baromfiudvarba kis csibék költöztek. Sok-sok piros, fehér csipogó, futkosó kis csibék. A két kutya először döbbenten nézte a fura lényeket, de Bobiban felgyúlt a vadász szenvedély.

-- Vau, meg kell fognom őket! Vau, elkapok neked Alex egyet! -- ugrált a kerítés mellett. -- Ugye kérsz egyet belőle?

-- Nem tudom mik ezek. -- mondta Alex, a juhász kutya.

-- Bízd rám. Érzem, a vérem pezseg, amint itt ugrálnak előttem. Ősi ösztönöm azt súgja, vadásznom kell rájuk.

S addig-addig kaparta a kaput, míg sikerült kibújnia alatta. Gyorsan elkapott egy csibét és usgyi vissza Alexhez.

-- Add ide! -- parancsolta neki a nagy kutya. Meg sem várta, míg a tacskó elengedi, elkapta tőle.

A pici csibe csipogott, verdesett a szárnyaival félelmében és fájdalmában.

-- Edd már meg! Mire vársz? Harapd, tépd! -- biztatta Bobi a barátját.

Alexet is lázba hozta Bobi izgalma, a csibe verdesése és nem utolsó sorban a vér szaga, mert kiserkent az áldozat vére. Marcangolni kezdte a csibét.

-- Jaj, de finom! -- vakkantotta két nyelés között. -- Ez igen, ilyen finomat még a gazdától sem kaptam.

-- Én is megkóstolom. Add nekem a lábát. -- ugrott oda a tacsi.

-- Még mit nem! Takarodj innen! -- mordult rá Alex.

-- De hiszen én vadásztam rá! -- vicsorgott Bobi.

A gazda felfigyelt a kutyák veszekedésére. Odasietett, s mit látott... !?

A német juhász kutya akkor kapta be az utolsó csibe lábat. Csupa vér volt a pofája, a lába.

-- Adok én neked csibét! -- mondta a gazda, s azzal fogott egy botot és jól elverte a kutyát. -- Nem szabad ilyet csinálnod! -- kiáltott az állatra.

Az összehúzta magát, alázatosan és ijedten pislogott a gazdájára.

Kép -- Mond Bobi, mi rosszat tettem? -- kérdezte a barátját.

-- Biztosan azért kaptál verést, mert megetted a csibét. -- találgatta a kis tacskó.

-- Látod én kaptam ki, mert én ettem belőle.

-- De sose törődj vele, megérte akkor is, igaz?

-- Hát meg. Finom volt.

-- Hozok másikat! -- ugrott a kapuhoz Bobi.

S vitte is a barátjának, kettőt is. Alex jóízűen bekebelezte a csibéket.

Szerencsétlenségére a gazdája ezt is észrevette. Most még nagyobb verést kapott, csak úgy sajogtak az ütések. Elétolta gazdija a csibét. Alex fájó derékkal is rögtön kapott utána, azt hitte megeheti, de kapott egy hatalmas ütést.

-- Nem szabad bántani a csibét! -- kiáltott rá a gazda.

S a kutya megértette. Rájött, miért kap ki.

-- Gyere Bobi, téged is jól elnáspángollak, mert tudom, hogy te fogtad meg a csibéket. -- s ráhúzott a kutya hátára a bottal.

-- Vau, vau, ne, ez fáj! -- vonyított a tacskó. -- Én nem ettem belőle!

-- Most boldog vagy ugye? -- kérdezte később társától Bobi. -- Engem is jól megvertek.

-- Meg is érdemelted, hiszen te ölted meg őket.

-- Ezután is meg fogom ölni, ha elkapom. -- jelentette ki a tacskó.

S valóban, pár nap múlva sikerült ismét kibújni a kapu alatt.

-- Nem szabad bántani a csibéket! -- ugatott Alex. -- Ne menj!

-- Mi az, hogy nem szabad?! Nekem vadásznom kell rájuk! Nézd milyen sokat hoztam! -- s lerakta sorba a nagy kutya elé és már futott is vissza a következőkért.

Alex vágyó szemekkel, csurgó nyállal nézte-nézte a csibéket, de megértette, hogy nem szabad bántania, a gazdája megtiltotta.

-- Miért nem eszel? -- vakkantott be hozzá Bobi.

-- Nem szabad! -- mondta Alex, s nem nyúlt a csibékhez.

Közben a vörös tacskó a csibe ólban kiélte vadász szenvedélyét, bánatára, mert a gazdája felfigyelt a hangos csibe csipogásra.

-- Mi történik ott már megint? -- kérdezte, s ment az ólhoz.

Bobi beterelte az összes csibét az ólba és az egyik csibének pont most kapta el a nyakát.

-- Mit csinálsz? -- kiáltott rá a gazda.

A kis kutya szembe fordult vele és leült eléje:

-- Jó munkát végeztem? Kérlek dicsérj már meg. -- s olyan szemekkel nézett az emberre, fejét hol jobbra, hol balra billentve, hogy semmi megbánást nem tanúsított. Tényleg dicséretet várt.

-- Csak nem képzeled, hogy ezért jutalom vagy dicséret jár? -- mondta a gazdi és jól elverte a kutyust.

De ne, hogy azt higgyétek, hogy használt neki valamit is a verés, hogy megértette végre, a csibéket nem szabad bántani! Nem, nem.

-- Oh, ha tudnám, miért kaptam ki? -- sóhajtotta és ezután is épp olyan izgalommal leste a mozgó-futkosó csibéket, mint eddig.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.