Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

A NÉNIKE ÉS AZ EMLÉK

 

Kép

 

 

           Mint egy hervadozó rózsaszál, mely még most is ragyogó,

           Üldögél a padon pihenve egy fehér hajú anyó.

           Csontos két keze összekulcsolva fekszenek ölébe,

           Megnyugvás és mély szeretet lakozik fáradt szívében.

 

           Kissé sápadt arcát lágyan simogatja a tavaszi nap,

           Szája szögletében lágy mosoly bujkál épp úgy, mint tegnap.

           Igen, majd minden napos vendég a nénike e padon,

           Ül, pihen, elmélázik, túl van már a fárasztó gondon.

 

           A nap az égen lassan lehanyatlik, nyugodni tér,

           Nénike felállna, körülnéz, mint ki segítséget kér.

           S hozzá lép egy lenge leányka, megfogja kezeit,

           Mosolyog kedvesen anyóra, ki mereszti szemeit.

 

           Ismerős a mosoly, ismerős a bájos, fiatal arc,

           Ki vagy te kedves leányka? -- kérdezi. -- Tőlem mit akarsz?

           Én vagyok Te, Te én! Hát nem ismersz meg? Nézz rám erősen.

           Én vagyok. -- bólint a néni és remeg egész testében.

 

           Szemében könnyek csillannak, s elmerül az emlékben,

           A leányka vezeti fiatal, boldog éveiben.

           Látod azt az üde lugast? Ott kaptad az első csókot,

           Visongva, kacagva, repeső szívvel fogadtad a bókot.

 

           E réten futottál, mint egy könnyű szellőcske repültél,

           S közben önfeledten színes pillangókat kergettél.

           Peregtek az emlékképek, gyorsan futottak az évek,

           Itt várandós vagy, itt meg már megszülettek a gyerekek.

 

           A nénike szólni szeretne, kérleli a kedves lánykát,

           Megtorpan itt az emléknél, emelni sem tudja lábát:

           Kérlek ne tovább, álljunk meg, a többi fáj, nem bírom!

           Ne kívánd, hogy még egyszer átéljem, hogy elvesztem párom!

 

           A lányka szót fogad, engedelmesen megáll a szóra,

           Újra itt vagyunk a mában, nyisd ki a szemeid anyóka!

           S mire a domb mögött a napkorong végleg lebukik,

           A nénike szeméből az utolsó könnycsepp is eltűnik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Sásd, Szabadság tér 1

(Baba, 2017.02.09 18:09)

Csodálatos, megható vers!

Könnyek

(Zsolti, 2010.01.07 18:29)

Szívbemarkolóan szomorú, gyönyörű vers. Olvasás közben nekem is könny futott a szemembe (még szerencse, hogy senki nem látta).