Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A  PIROS  PETTYES  LABDA

 

          Valahol messze élt egy kis elefánt lányka. Stefike volt a neve. Naphosszat a csapattal, a szülei oldalán járta a prérit. Fákat tépett ki a társaival együtt tövestől. A nagy melegben folyók hűs vizében lubickoltak.

-- Anyu mesélj nekem. -- kérte egy este lefekvés után az elefánt mamát, aki ledőlt kicsinye mellé és mesélt az emberekről, az emberi gyerekek szokásairól, játékaikról.

-- Az emberektől félünk. Hiába vagyunk mi erősebbek, mégis mindig ők győznek le bennünket, mert ravaszak. -- fejezte be a mesét az elefánt.Kép

-- És a gyerekek? Azok is bántanak minket? -- kérdezte kíváncsian Stefike.

-- Ők nem kicsim, ők ugyan olyan aranyos, játékos bébik, mint ti. -- felelte a mama. -- Aludj jól, álmodj szépeket! -- s ormányával végig simított a kis elefánt szürke bőrén. -- Aludj, jó éjszakát!

De Stefi nem tudott elaludni. Forgolódott az illatos szénaágyán.

-- Oh, de jó lenne találkozni egy ember gyerekkel! -- sóhajtotta, s amikor elaludt teljesült a kívánsága. Az emberekről és gyermekeikről álmodott. Együtt játszott az ember fiával egy óriási piros pettyes labdával.

Repült a labda a magasba, ő az ormányával elkapta, visszadobta, le-fel, le-fel. Amikor felébredt patakokban folyt szeméből a könny.

-- Ne sírj Stefikém, mert elönt az árvíz bennünket. Miért ömlik a könnyed? Rosszat álmodtál talán? -- faggatta elefánt mama.

-- Nem álmodtam rosszat. Nagyon is jót álmodtam. -- sírdogált a kis elefánt, s elmesélte az álmát.

-- Akkor nem értem, miért vagy ilyen szomorú, hogy miért itatod az egereket? -- kérdezte az elefánt.

-- Azért, mert felébredtem és véget ért az álom! Búúú ... búúú ... -- zokogott Stefi.

-- Ne sírj, talán egyszer a papa hoz neked egy labdát. -- vigasztalta a kis bébit.

De nem lehetett megvigasztalni, csak a labdára gondolt szüntelenül.

-- Szerzek magamnak, úgyis szerzek egyet. -- hajtogatta.

S úgy elkapta a vágy, hogy nem tudta magát visszatartani és elszökött otthonról. Ment, mendegélt. Dombra föl, völgybe le, míg el nem ért egy óriás városba. Stefi szeme, feje belefájdult a sok néznivalóba. Majdnem elütötte a csilingelő sárga villamos. Leállt miatta az autó forgalom, mert nem tudta, hogy a pirosat jelző lámpánál tilos átmenni a másik oldalra.

Nagyon megszomjazott, de nem talált vizet. Míg nem, egy gyönyörű szökőkúthoz nem ért.

-- Víz! -- kiáltott fel. -- Végre víz! -- s az ormányával kiszippantotta az összes vizet a medencéből.

-- Elefánt bébi! Pityu gyere ide, nézd elefánt! -- mutogatott egy kislány a jövevényre, aki nem állt meg, csak ment, kereste a labdát. Sok, sok kisgyerek követte már, fiúk, lányok. Sőt felnőtt emberek is beálltak a sorba.

A kis elefánt a bolt elé érkezett. Hatalmas kirakatában felfedezte szíve vágyát, a piros pettyes labdát.

-- Megvan! -- dobbant egy nagyot örömében a szíve.

De jaj! Nem tudja elvenni, mert egy átlátszó valami előtte van.

-- Mi lehet ez? - tanakodott magában Stefi. -- Olyan, mint a víz, csak kemény. -- nyomkodta a kirakatüveget.

-- Mit szeretnél a boltból? -- kérdezte tőle egy kislány.Kép

-- Azt a labdát. -- mutatott a játékra az elefánt.

-- Várj, azonnal hozom. -- s a kislány beszaladt a boltba és hamarosan a labdával tért vissza.

-- Tessék, a tied! -- adta oda Stefinek.

Az úgy megörült a piros pettyes gumilabdának, hogy megköszönni is elfelejtette. Visszafutott a szüleihez és a többi elefánthoz és még azóta is labdázik, ha szét nem ment közben a pettyes labda.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.