Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép  

A SZÉLLOVAS

   Lustán heverészett a két fa közé feszített hintaágyon a kis vakond. Egész délelőtt tett-vett, hol a házában, hol a kertjében. Hol takarított, hol meg ásott. Elfáradva a sok munkában, most egy kis kellemes pihenést engedélyezett magának.

Hát, ahogy így elnyújtózva hintázik a friss levegőn, arra lebben a szél és egy kis szusszanásnyi időre letelepedett a fa ágára, épp a kis vakonddal szemben. Barátságosan mosolygott rá.

-- Helló vakond úrfi, pihenünk, pihenünk? -- üdvözölte a fekete állatkát.

-- Helló szelecske! -- köszönt vissza a kis vakond. -- Megérdemlem ezt a kis lustítást, kidolgoztam magam mára. Látom te is pihensz.

-- Messziről jöttem, kissé elfáradtam, de már megyek is tovább. -- felelte a szél és felállt az ágon, majdnem beverte a fejét egy másik vastag ágba.

-- Várj! -- ült fel a hintaágyon a kis vakond. -- Várj! Mondd, merre tartasz?

Széles mosolyra húzta a szél a száját.

-- Amerre a kedvem tartja. Hol nyugatra, hol meg kelet felé. Hol a tenger fölött száguldok, felkorbácsolom magasra a hullámokat, hol a sivatagban játszom a sárga homokkal, hol az égen kergetem a felhőket. Akarsz velem tartani?

-- Szívest örömest veled tartok. -- lelkendezett a kis vakond és már fel is pattant a szél hátára, marokra fogta annak két fülét.

A szél nagyot rugaszkodott a fától és fellebbent a magasba.

Fürge Ürge, aki éppen hazafelé ballagott hörcsög barátjától, csodálkozva meredt a szél és a rajta lovagló kis vakond után.

-- Széllovas, te széllovas! -- kiáltott utána. -- Jó utazást!

A kis vakond csak a fejével intett az ürgének, nem merte elengedni a szél fülét, ha elengedné, leszédülne a hátáról.

A szél először délnek repült, majd egyet gondolva irányt váltott és egyenesen a hófödte csúcs felé tartott. Lassan lebegtette szárnyait, hol felemelkedett a magasba, hol olyan mélyre ereszkedett, hogy szinte súrolta a tarka virágokat.

-- Most kapaszkodj meg jól -- kiáltott a kis vakondnak --, megszaporázom a lépéseim! --

s már illant is előre nagy sebesen.

A kis vakond erősen fogta a szél fülét, testével szorosan ráfeküdt a hátára. Szemeit lecsukta. Szinte szédült a fergeteges iramtól, de a kíváncsiság legyőzte viszolygását a sebességtől, kinyitotta a szemét és mindenről megfeledkezve gyönyörködött a táj szépségében. Az alattuk elsuhanó erdőkben, virágos rétben, a kanyargó folyókban. S a szél játékos jókedvében körbevitte lovasát a széles világban. Hol a magas hegy tetejére suhant vele, hol a mélyben húzódó sötét barlangban nyargalt.

-- Hol vagyunk? -- kérdezte a kis vakond kíváncsian.

-- Egy barlangban. -- válaszolt a szél. -- Álljak meg egy kicsit, szét szeretnél nézni itt?

-- Állj meg! -- szólt a vakond és már le is ugrott a szél hátáról, s mielőtt az figyelmeztethette volna, hogy vigyázzon, síkos a talaj, már hanyatt is vágódott, mind a négy lába egyszerre szaladt ki alóla.

A vakond felkiáltott ijedtében, a szél nagyot kacagott. S erre egyszerre hangos szárnysuhogás hallatszott minden felől, és az álmukból felzavart denevérek röpködtek a vakond és a szél körül. A szelet már ismerték, elég sűrűn megszokta őket látogatni, hozza nekik a híreket a messzi-messzi tájakról, de a kis vakondot kíváncsian szemlélték, méregették.

-- Messziről jöttél? -- kérdezték tőle.

A vakond nagy nehezen felállt a csúszós, nyirkos földről, s megpróbált egyensúlyozni, miközben barátságosan üdvözölte a bőregereket, akiknek csak a fejük hasonlított a mezei pocok barátjára.

-- Azt hiszem messziről jöttem, arról ítélve, milyen gyorsan repített szél barátom. -- mondta, s mosolyogva kedvesen nézett a mellette álló szélre.

-- Mesélj nekünk a te otthonodról. -- kérték a denevérek.

A kis vakond letelepedett egy kőre és lelkendezve mesélni kezdett.

-- Egy csodálatos kertben lakom. Körülöttem mindenféle növény él, paradicsom, káposzta, bab, saláta. Sajnos, amikor a föld alatt épült házamból feljövök a föld felszínére, akaratlanul kitúrok egy-egy palántát, az emberek nagy bosszúságára. Sok barátom van, az Ürge, az Arany Hörcsög, a Mezei Pocok, a csigák, a tücskök és még sorolhatnám. Vígan élünk, sokat kirándulunk, játszunk. -- mesélte a kis vakond.

Amikor kifogyott a szóból felállt, elköszönt a denevérektől, felpattant a szél hátára.

-- Mennünk kell. -- mondta és elbúcsúzott újdonsült barátaitól, akik fejjel lefelé felfüggestkedtek a barlang mennyezetére és újból álomba szenderültek, hogy estére, amikor vadászni indulnak, kipihenjék magukat.

A szél a keskeny, kacskaringós nyíláson át kisuhant a barlangból, hátán a vakonddal és irány hazafelé, hipp-hopp haza is repítette.

A kis vakond megköszönte a szélnek a csodálatos utazást. A szél elröppent, s a kis Kép vakond megkereste barátait, akiknek elmesélte élményeit.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.