Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A  SZÚ  CSALÁD

 

          Halkan kopogtattak egy öreg szekrény oldalán.

-- Bújj be! -- kiáltott ki barátságosan a gazda.

-- Induljatok befelé! -- tolta szú mama kilenc csemetéjét a kerek lyukhoz. Illedelmesen köszöntek.

-- Mi járatban vagytok errefelé? -- kérdezte a szekrény lakója, egy jó kövér szú. -- Üljetek le.

A szú gyerekek azonban nem telepedtek le, hanem ide-oda futkostak és közben meg-meg kóstolták az öreg szekrény fenyőből készült deszkáját.

-- Szí, szí, nem valami ízletes. -- mondták egymásnak. -- A mi fánk, amire azt mondták a szüleik, hogy tölgy, sokkal finomabb volt. -- sóhajtott az egyik szú fiú.

A szú mama helyet foglalt, szeméből kitörölte az előbukkanó könnycseppet és belekezdett elmesélni tragédiájukat.

-- Tudod szomszéd, nagy baj ért bennünket. Évek óta laktunk a magas lépcsősor egyik fájában a párommal. Én ott születtem, ott nőttem fel. Nagyon jó helyünk volt, nem igen háborgatták nyugalmunkat. Az emberek jövés-menésüket, a gyerekek futkosását úgy megszoktuk, hogy a recsegés még az álmunkat sem zavarta.

Hanem a régi család elköltözött, új emberek jöttek oda és akkor kezdődött a hadd el had.

Egy reggel irtó nagy zajra ébredtünk. Kikukucskáltam, mi ez a rettentő zúgás? Alig tudtam visszarántani a Képfejem, majdnem lekapták a helyéről. Egy óriási valami dörzsölte a lépcső lapját: -- Csrrí, csrrí! Ezt hallgattuk napokig. Zúgott a fejünk. Zúgott a fülünk. A párom már azon gondolkodott, hogy beszerez valahonnan füldugókat. Hiába bújtunk jó mélyre a fába, még ott is hallottuk. Itt azonban nincs vége.

Napok után csend lett. Megkönnyebbülve sóhajtottunk fel. Korai volt az örömünk. Ezek az emberek véglegesen elbántak velünk. Nem volt elég, hogy a zajjal megzavarták nyugalmumkat, most még az étvágyunkat is elvették. Ugyanis egyszer csak érezni kezdtünk valami irtó rossz szagot. Futkostunk ijedtünkben jobbra-balra. A gyerekeink sírtak, fájt a fejük, a torkuk. Kikiabáltam az embereknek, hogy hagyják abba, elpusztítanak minket, de csak mosolyogtak és azt mondták:

-- Pont azt szeretnénk, hogy elpusztuljatok, hiszen ti a fa ellenségei vagytok!

-- Hallottál már ilyet? Hogy mi ellnségek vagyunk?! Még a légynek sem ártunk. Csendesen élünk. Az igaz, hogy elég hangosan falatozzuk a fa rostját. Na, de azért bántani minket?! Elvették az étvágyunkat, mert amivel bekenték a fát, annak nemcsak a szaga volt kibírhatatlan, hanem az íze is. Fúj! Szegény párom nem is bírta, kimúlt. Én meg ijedtemben fogtam a gyerekeimet és elmenekültem. Kérlek engedd meg, hogy pár napig megpihenhessünk nálad. Jó lakjunk, új erőre kapva induljunk tovább lakást keresni.

-- Szörnyű dolog, ami veletek történt. Maradhattok, amíg kedvetek tartja. Ez a szekrény egy darabig otthont ad nekünk.

Így maradtak az öreg szekrény oldalában jó sokáig.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

démonmester

(bogi, 2011.09.26 17:38)

hegrfejtgrjbgfnbgfhgj