Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép  

Az ikrek

Egy kisváros kórházában egy anyukának két fia született. Ikrek.

Olyan egyformák volta, hogy még az édes szüleik sem voltak képesek megkülönböztetni, melyik a Pityu és melyik a Dénes.Ugyanis ezt a nevet kapták.

Amikor még egész picik voltak, Dénes csuklójára kék szalagot kötöttek ismertető jelként, hogy ő a Dénes.

Ahogy nőttek, növekedtek, külsőre semmit sem változtak, olyanok maradtak továbbra is, mint két tojás.

Hanem azért, most már édesanyjuk és édesapjuk is tudták, hogy ki a Pityu és ki a Dénes kettőjük közül.

Ezt pedig onnan tudták, hogy Pityu rettentő eleven, sírós gyerek volt. Dénesnek azonban nem igen lehetett a hangját hallani. Eljátszott a játékaival békésen, csendesen.

Évek múlva, mikor hat évesek lettek, beíratták szüleik az iskolába. A tanító néni ijedten nézett a két szeplős orrú fiúra.

-- Hogy foglak megkülönböztetni benneteket? -- sóhajtotta.

Nem telt el sok idő, a tanító néni megismerte a gyerekeket, Dénes jó magaviseletű, szorgalmas, jó tanuló lett. Könnyen kiigazodott a betűk és a számok világában.

Pityu viszont virgonc, játékos volt, nem érdekelte sem a kerek "O" betű, sem az érdekes olvasmány. Rajzolni és számolni azonban nagyon szeretett.

-- Csuda jó lehet nektek, hogy senki nem tud benneteket megkülönböztetni. -- mondták az ikreknek a pajtásaik. -- Ha felelni hívják Pityut, de ő nem tudja a leckét, egyszerűen a másikotok megy ki helyette.

Az ikrek ilyenkor csak mosolyogtak, de soha nem fordult elő, hogy az iskolában becsapták volna  a tanárukat.

Hanem a játékban annál inkább. Társaik nem tudták a bújócskában, hogy a Dénes, vagy a Pityu keresi-e őket.

-- Ti igazi tréfacsinálók vagytok! -- mondogatták a gyerekek, de szerették a két fiút.

Így volt ez a középiskolában is.

Elérkezett a pályaválasztás ideje. Összeült anya, apa, de még a nagyszülők is, hogy megvitassák az ikrek közül, ki milyen mesterségre termett.

-- Mivel Dénes nagyon jó tanuló -- szólt a megbeszélésen apa --, úgy gondolom, őt egyetemre kell beíratni.

-- Helyes, helyes. -- bólintottak a többiek.

-- Pityuból pedig jó szakember lesz. -- mondta nagyapa. -- Szeret rajzolni, kiismeri magát számtanban, szerintem az Isten is asztalosnak teremtette.

--Azért javaslod, mert te is asztalos vagy? -- mosolygott a család.

-- Hát, mit tagadjam -- pödörte meg kacskaringós bajuszát nagyapa --, szeretném valóban, ha a kis unokám a nyomdokaimba lépne.

-- Jól van -- zárta le apa --, hívjuk be a fiúkat, mi nem határozhatunk helyettük, mi csak javaslatot, tanácsot adhatunk. Sorsukat ők döntik el.

Kinyitotta az ajtót, és a két kamasz fiú ott is állt a családi tanács előtt.

-- Nos fiaim -- szólt ünnepélyesen hozzájuk édesapa --, itt az idő, választanotok kell, ki mi szeretne lenni. Be kell adni a jelentkezési lapokat a főiskolára, egyetemre.  -s röviden elmondta, miről beszélgettek a zárt ajtó mögött.

Édesanyjuk könnyes szemmel nézte a magasra nőtt, hosszú lábú,hosszú karú gyermekeit.

-- Déneském, azt hiszem te egyetemre készülsz. Ugye így van? a jó tanulmányi eredményeiddel felvételt nyerhetsz az orvosi karra.

-- Igen anya, én is ezt forgatom a fejemben,valóban orvos szeretnék lenni. Gyermekorvos.

-- És te Pityukám? Neked nincs annyi ötösöd, de én tudom, hogy azért jó szakember, s oktató leszel a szakmán belül, amit megszerzel. -- szólt nyájasan unokájához nagyapa.

Odalépett Pityu a papájához, átölelte a vállát és így szólt:

-- A te mesterséged nagyon tetszik nekem, asztalos leszek.

Hanem este, amikor a két fiú a szobájukba vonult, összedugták a fejüket és sugdolózni kezdtek. Úgy belemelegedtek, hogy a kakas kukorékolásakor döbbentek rá, majd hajnalodik.

Befejezésül kezet ráztak:

-- Ez a megállapodás a mi nagy titkunk. Fogadjuk, hogy míg nem jön el az ideje, senkinek nem áruljuk el!

  Vége lett a nyári vakációnak. Az ikrek megkapták a felvételi bizonyítványt, ki-ki megkezdte a napsütéses szeptemberi hónap elején a tanulást, az egyetemen, illetve a szakmunkásképzőben.

 

-- Sok a tanulnivalód? -- kérdezte aggódva fiacskáját anya. -- Sápadt vagy, keveset mégy ki a levegőre. Sokkal nehezebb az egyetemi anyag, mint a gimnázium volt. Igaz?

Fáradtan emelte fel a fejét a fiú, megsimogatta anyja kezét:

-- Igen anya, jóval nehezebb, de nem félj, megbirkózom vele.

-- Tudom kisfiam, bízom benned. -- s leheletnyi csókot nyomott fia bozontos hajára.

-- Megváltoztak a fiaink. -- mondta egy délutáni pihenés alkalmával a családfő. -- Pityu hihetetlen keveset tanul, jóval kevesebbet, mint a középiskolában. Úgy látszik tetszik neki az asztalos mesterség.

-- Valóban megváltoztak. Dénes rengeteget tanul, de mintha virgoncabb lenne, mint eddig volt. -- folytatta a megállapítást a gyerekeről az asszony. -- Pityu viszont komolyodott.

Teltek, múltak az évek. Elérkezett a vizsga időszaka.

Az egyetemre járó fiú éjt-nappallá téve tanult, hogy vizsgáit sikeresen tehesse le. Megis lett az eredménye.

A diplomakiosztó ünnepségen anya, apa egymás kezét szorongatva, izgatottan ültek a hatalmas, kupolás teremben.

A dékán, Dénest szólította és miközben beszélt kezébe adta a hivatalos okmányt, mely szerint az ifjú férfi ezután legnagyobb tudása szerint gyógyíthatja a kis csöppségeket. Elismerő, dicsérő szavai muzsikaként zengtek a szülők fülében.

A szakmunkásképzőben is dicséretben részesítették a másik fiukat:

-- Az elméleti részben Pityu verhetetlenül vette az akadályokat. A gyakorlatban érdekes módon nagyon küzdött. Nehezen sajátította el a szerszámok fogásait. Eleinte ügyetlenkedett egy-egy darab fa megmunkálásában de nem adta fel. Hősiesen fúrta, faragta a székek lábait, a szekrények ajtajait, s tessék itt a vizsgadarabja. -- emelte fel a magasba a vizsgáztató elnök a gyönyörűen faragott, mesterien megmunkált széket.

     Az egész rokonság összejött ünnepelni az ikreket.

-- Emelem poharam a két fiúra, akik bebizonyították, hogy szüleik jó irányba indították el őket. -- állt fel az ünnepi asztalnál a fiúk keresztapja.

Hamiskásan kacsintott egymásra a két ifjú legény, s egyszerre szólaltak meg:

-- Itt az ideje, hogy felfedjük titkunkat. -- mondták.

-- Halljuk, mi a titkotok?! -- biztatták őket az asztalnál ülők.

-- Ezennel bemutatkozom, Dr Tóth István vagyok, gyermekorvos.

-- Tóth Dénes, asztalosmester. --hajolt meg tisztelettel a testvére.

-- Micsodaaaa...? -- tátogott édesapjuk.

-- Bevalljuk édesapám, hogy mi elhatároztuk, megmutatjuk nektek, hogy én képes vagyok elvégezni az egyetemet, s sikerült is, testvérem pedig megállja a helyét a munkapad mellett is, habár igen nehéz volt neki megszokni a kalapácsot. -- mondta csendesen Pityu.

Percekig néma csend ülte meg a szobát. Akkora meglepetést okozott az ikrek bejelentése, olyan váratlanul ért mindenkit, hogy senki nem tudott megszólalni. Végül anyjuk törte meg a csendet:

-- Fiaim, az eredmény, amit elértetek, így még nagyobb. Hiszen neked Pityukám, igencsak össze kellett szedni az erődet a tanuláshoz. S neked sem volt kisebb erőfeszítés Déneském, az eszed mellett a kezed is használni. Dicséretes dolog. -- fejezte be az asszony, s szeméből patakokban ömlött a könny, a boldogság könnyei.

Így mutatták meg a fiúk, hogy elhatározással, szorgalommal és nagy-nagy kitartással eredményt lehet elérni!

 

                                             Vége a mesének

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.