Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harmadik fejezet

 

MA APA LESZEK!

 

-- folytatás --

 

-- Vedd fel fiúcska, bocsánat -- mosolygott huncutul Dani szemeibe a tündér --, vegye fel uram a telefonkagylót és mondja a következőket az olasz ügyfélnek.

Dani megkönnyebbülve tárcsázott és elismételte a telefonba, amit mondott neki a tündér szóról szóra, nem hagyva ki semmit.

-- Na, ezen túl vagyok. -- szált fel a lelkéből a felszabadult sóhaj, s boldogan -- a mai délelőtt folyamán először -- megelégedve nézett a kollégáira. Szinte lebegett, nem volt ideje megköszönni a tündér jóságát -- igaz el is felejtette --, mert az úgy eltűnt az irodából, mintha ott sem lett volna.

Ahogy felnézett Dani, mit látott? Nem mást, mint, hogy a kollégák reggeliznek. Megkordult éhségében egyből a gyomra.

-- Ma még nem is ettem. -- gondolta, de nem is fog, mert nem hozott magával ennivalót. -- Hát persze, hogy is felejthettem el -- de ez nem is csoda, abban a nagy rohanásban reggel --, hogy nem vagyok  gyerek, nem anya készíti el a reggelimet, hanem nekem kellett volna csomagolnom valamit. Ekkora hülyeséget! -- nyelt nagyot, ami egyáltalán nem csillapította gyomra dübörgő hangját, követelte a reggelit. -- Ha hazamegyek meg fogom említeni anyának, hogy igenis az ő kötelessége lenne, nemcsak a gyereknek, de apának is a reggeli elkészítése.

Akkor eszébe jutott, hogy mennyi dolga volt tegnap enélkül is, így kesernyésen elmosolyodott:

-- Inkább, ha megint gyerek leszek könnyítek anya dolgán, én fogom elkészíteni a reggelimet is és a tízóraimat is. -- fogadkozott magában, és nem mert az evőkre nézni az irodában, mert mardosta az éhség a gyomrát.

-- Nem hoztál reggelit? -- fordult hozzá Sanyi, a legfiatalabb munkatársa.

-- Nem. -- rázta a fejét Dani.

-- Ugorj le a büfébe -- ajánlotta Sárika --, ott vehetsz magadnak egy szelet csokit.

-- Csokit? -- futott végig agyán a gondolat az újdonsült felnőttnek. -- Jaj, csak azt ne! -- tiltakozott a gyomra. -- Inkább éhezem. -- gondolta Dani.

-- Nem vagyok éhes. -- mondta fennhangon társainak.

Ránt egyet-kettőt a vállán és már túl is van a dolgon.

.-- Lejárt vére a műszak. -- könnyebbül meg Dani, mikor az órájára néz. El sem köszön a kollégáitól, szó nélkül kiviharzik az irodából, repes a boldogságtól, amikor beül az autóba. Reggel a nagy sietségtől nem tudott a örülni az autózásnak, de most élvezni fogja a vezetés minden pillanatát.

Tudja még Dani-gyerek idejéből, hogy anya mindig reklamál, ha apa akárcsak tíz percet is késik a munkából való hazajövetelből.

-- Most nem fogok késni egy percet sem --mosolyog magában --, pillanatok alatt otthon leszek.

Beindítja a motort, az felzúg keservesen -- nincs szokva az ilyen könyörtelen indításhoz --, s Dani rálép a gázpedálra. Éktelenül csikorognak a kerekek és megugrik az autó, majdnem elviszi magával az üzem sorompóját.

A portás felugrik székéről és kirohan az udvarra:

-- Ki ez az őrült? -- de látni már csak a felszálló sűrű port látja, az autó messze száguld.

Az apává varázsolt Dani leereszti balján az ablaküveget, kényelmesen kikönyököl és elégedetten nyugtázza:

-- Igaza van apának, van ebben az autóban még erő. -- s nem zavarja, hogy ötven kilométeres sebességet, ami a lakott területen engedélyezett, majdnem a duplájára növeli.

Szerencsétlenségére, vagy inkább bánatára, erre is, arra is összefutott egy mellék utcából kiforduló rendőrautóval.

-- Most fussak, vagy megálljak? -- teszi fel gyorsan a kérdést ijedten. Tudja, nem sok eredménye lenne a futásnak, ezért a megállás mellett dönt. Hirtelen a fékre lép -- ebben a pillanatban vág elébe a rendőrautó -- vinné el az ördög -- s nyikorognak a fékek.

-- Jaj, csak nehogy ne álljon meg ez az autó idejében! -- mert ha még ráadásul neki is ütközik, akkor vége.

Az autó hajszálnyira stoppolt az előtte megálló autó mögött. Dani a volánnál ülve nyög, fújtat, mint ki kilométereket futott. Szíve nem fér el a mellkasában, ki akar ugrani.

-- Mi lesz most? -- de nem tudja végig gondolni rá a feleletet, odalép hozzá az egyenruhás rendőr, sapkájához emeli üdvözlésként a jobb keze két ujját, arcán széles vigyorral, mintha azt mondaná -- öregem elkaptalak, nem menekülsz -- s mondja is:

-- Hová, hová ilyen sietősen? Mi az a halaszthatatlan ügy, amiért így felrugta a közlekedési szabályokat?

Hangja olyan halk volt, olyan visszafogott, Daninak mégis borsódzik tőle a háta.

-- Kérem az igazolványokat. -- folytatja a rend őre és kezét várakozóan Dani felé nyújtja.

Dani meglepetten és értetlenül néz rá:

-- Igazolványokat? -- ismétli, húzva az utolsó betűket, mint anyja a rétes tésztáját szokta.

A rendőr még mindig mosolyog és türelmesen válaszol:

-- Igen, a jogosítványát kérem és az autó forgalmiját.

-- Hallottam erről tényleg valamit. -- dereng Dani agyában. -- Pont a minap mondta apa, hogy lejár hamarosan a jogsija, fel kell újítani. De ez nincs nála, nem tudta, hogy ezt el kellett volna hozni apa táskájából, ha egyáltalán ott van.

Könyörgő szemét a rendőrre emeli -- még könny is csillog benne --, némán kéri bocsásson meg neki, engedje el, ígéri cammogni fog hazáig.

A rendőr azonban nem könyörül meg, türelmetlen, sőt erélyes hangon szólítja fel, hogy igazolja magát.

-- Tündér segíts! -- kiált fel magában az újdonsült, kelepcébe esett apa.

S a jóságos tündér ismét megsajnálja a felnőtté vált Danit. Megsuhintja varázspálcájával -- mindig magával hordja -- a haragos rendőrt, s valamit súg a fülébe.

Egyszeriben megváltozik a biztos úr arckifejezése, szeme nézése megenyhül, barátságossá szelidűl a mosolya és így szól:

-- Azt mondja, otthon felejtette az igazoló papírjait -- Dani sietősen bólint --, semmi baj, hazaugrunk érte. Elkísérem, jó lesz? -- s meg sem várja a feleletet, megkerüli az autót és beül Dani mellé.-- Mehetünk.

Az apa bőrébe bújt Dani rettentő izgalmában alig tudta beindítani az autót. Nem találta a hátramenetet, előre ugrott először az autó. Dani erősen a fékre lépett, végül tolatni kezdett, mert ki kellett kerülni a kék-fehér rendőrautót. Olyan óvatosan nyomta lábával a gázpedált, hogy az autó sebessége még az ötven kilométert sem érte el. Minden ízében reszketett. Bánta már, hogy rohant, hogy nem tartotta be a szabályokat, de késő bánat, nem segít.

-- Mit szól majd anya, ha beállít a rendőrrel, aki közömbösen ült mellette -- vajon a tündér mit súghatott a fülébe, hogy így megváltozott --, egy szót sem szól, nem nógatja gyorsabb tempóra, csak néz kifelé az abkakon.

A lakóhelyükhöz közeledve, Daninak eszébe jutott, hogy az apa most megy haza az iskolából. Akármilyen nagy kínban volt is, azért egy pillanatra mosoly futott végig az arcán:

-- Szegény apa, hogy szenvedhetett helyettem a suliban! -- de elkomolyodott hamar, mert meglátta Dani képében a hazafelé tartó apját. Vígan beszélgetett társaival, nevetgélt és még csak meg sem görnyedt -- mint ahogy ő szokott -- a nehéz táska súlya alatt.

Dani a legszívesebben megállt volna mellette, hogy felvegye az autóba, de a rendőr miatt nem volt mersze. Így elsuhant az autó a gyerek mellett.

Apa-Daninak tágra nyílt a tekintete:

-- Ez az én autóm! -- kiáltott fel és a földbe gyökeredzett a lába a meglepetéstől. -- Ki vezeti? -- tört fel belőle a kérdés és kétségbeesve gondolt arra, hogy ellopták az autóját!

A gyerek értetlenül nézett rá:

-- Meghibbantál? -- kérdezte tőle Árpi. -- Mi az, hogy ez a te autód? Talán az apukádé és valószínű, hogy ő is vezeti, sőt láttam is, hogy az apukád volt.

Az ál Dani magához tért a csodálkozásból és így felelt:

-- Jól van na, ne legyetek már úgy oda. Persze, hogy az apukám autója, csak azért lepődtem meg, amiért nem vett fel, nem állt meg. -- próbálta helyrehozni az előbbi kifakadását. Belülről azonban rágta a dolog, mert féltette az autóját nagyon. Mit tehetett? Semmit. Ő most Dani, s nem  szólhat, nem törhet ki, pedig a legszívesebben a fülénél fogva ráncigálná ki az autóból.

Nagyot sóhajtott tehetetlenségében és bosszúsan rúgott bele egy kavicsba, ami pont a lába előtt hevert. Messzire röpítette.

Dani végre a házuk elé ért. Anya épp a nagykapu szárnyait tárta ki, amikor meglátta férje mellett a rendőrt. Elsápadt ijedtében:

-- Mi történt, csak nincs valami baj? -- dobbant nagyot a szíve.

Az autó befordult az udvarba. Mindkét oldalon nyílt az autó ajtaja és kiszállt belőle Dani-apa is és a rendőr is. Dani látta szegény anya rémült tekintetében az aggódást. Sietett megnyugtatni:

-- Ne ijedj meg, nincs semmi baj, csak itthon felejtettem a jogosítványomat. A rendőr bácsi -- jaj a fenébe! -- suttogta a foga között -- a rendőr úr eljött velem, hogy ellenőrizze rendben vannak-e az igazolványok. -- mondta Dani és már futott is be a lakásba a kérdéses papírokért.

-- Sietek, hogy mire apa hazaér, eltűnjön innen ez a rendőr! -- gondolta keservesen, és ekkor hátra fordult, mert autó zúgást hallott, és még a szívverése is elállt egy pillanatra. Ekkor ért a ház elé a rendőrautó.

-- Hogy a fenébe nem láttam a visszapillantó tükörben, hogy jön utánunk? -- dúlt-fúlt Dani. S ekkor eszébe jutott, hogy hiszen az őt kísérő rendőr miatt jött, hogy visszavigye.

Rohant fel a lakásba, majd rálépett a macskára, aki az ajtó előtt mosakodott.

-- Sicc innen! -- mordult rá mérgesen és szinte örült, hogy kitöltheti valakin a mérgét. -- Sicc előlem!

Szegény cica ijedten ugrott félre az útból, szerencséjére, mert Dani lába már épp emelkedett, hogy belerúgjon -- amit soha nem tett -- az ártatlan állatba.

Az előszobában a cipős szekrényről felkapta apja kis táskáját és futás vissza a rendőrhöz, útközben rángatta ki az iratokat.

-- Tessék, itt a jogosítványom és az autó forgalmija. -- nyújtotta oda a rendőrnek, aki átvette őket és gondosan tanulmányozta.

Dani közben imádkozott, hogy a gyorshajtást felejtse el a rendőr. Ezért kár volt izgulnia, mert ezt a tündér már elintézte. Dani az útra sandított félszemmel és látta, hogy apa most fordul be a sarkon, nyomában az Árpiékkal.

-- O, hogy siet! -- gondolta Dani, s feszengve hol az egyik, hol a másik lábára állt.

A rendőr visszaadta az igazolványokat:Kép


-- Minden rendben, de máskor ne hagyja itthon, mert ha még egyszer előfordul, nem leszünk ilyen elnézőek. -- azzal szalutált és beült az autóba, elmentek.

Ekkor ért a kapu elé a gyerekké varázsolt apa:

-- Milyen nagyszerű dolog -- gondolta Dani --, hogy a varázslat kétfelé hat.

Akivé engem varázsol ez a varázssüveg, abból a felnőttből meg gyerek lesz. Megtudják legalább, milyen rettentő egy gyerek sorsa. -- sóhajtott fel egy nagyot, miközben beült az autóba, hogy a garázsba vigye.

-- Apa -- ugrott melléje az ál Dani -- mit akartak a rendőrök?

-- Semmit. -- mondta félvállról az igazi Dani, most apaként. -- Csak itthon felejtettem reggel a jogosítványt.

-- Értem. -- bólintott megkönnyebbülve apa-Dani és rosszkedvűen ballagott a tolató autó után.

A varázssüveges Dani, amint az ebédlőbe lépett, érezte, hogy jelez a gyomra. Egyre türelmetlenebbül kongatta odabent a nagy harangot:

-- Éhes vagyok, enni kérek!

Dani elégedetten dörzsölte össze két tenyerét:

-- Végre itthon vagyok és megtömhetem magam anya finom főztjével! -- gondolta, és azt sem bánta volna, ha tökfőzeléket rakna elébe anya, érezte, hogy hogy most az is jól esne, az is a világ legfinomabb ennivalója szerinte, ebben a pillanatban.

Azonban még a szeme is fenn akadt, amikor megpillantotta a tányérokon a nagy szelet csokoládékat.

-- Ugye -- fordult hevesen anyja felé --, ugye ez csak valami rossz tréfa? -- kérdezte s villámokat szórt a szeme közben.

Nem tudni mi késztette anyát erre az elhatározásra, hogy ma nem főzött ebédet, helyette finom csokival lepte meg a családját. Talán annyira ízlett neki tegnap a csoki ebéd, hogy ma repetázni akart belőle?

-- Gondoltam könnyítek a dolgomon -- mondta anya és sokat mondóan tekintett a felháborodott ál apára --, hiszen tudjátok, hogy a tegnapi mosás valahogy nem sikerült jól, át kellett mosnom az egészet. Rengeteg időmet elvett a mosás, mert a szürke, foltos ruhák nem akartak ragyogni. Meg aztán, úgy láttam, szívesen ettétek tegnap a csokit ebédre.

-- Nem tudom elképzelni, milyen őrült szokás leves és más ízletes főtt étel helyett, csokit tenni az asztalra? -- morgott az elvarázsolt Dani. -- Nem eszem meg ezt a vacakot, inkább vajas kenyeret kérek! -- és bosszúsan ült az asztalhoz.

Anya titokban -- nehogy észre vegye a varázssapkás fia -- mosolygott és így szólt:

-- Tegnapelőttről maradt egy kevéske töltött káposzta, ha gondoljátok megmelegítem.

Dani szeme felcsillant erre a hírre:

-- Naná, hogy melegítsd meg légy szíves. -- kiáltott fel megkönnyebbülve és a kevéske töltött káposztából kétszer is szedett. Életében először ette meg szidás, rábeszélés nélkül.

Anyja titokban szemvillantást váltott az apából lett Danival, aki csendben, elgondolkozva ebédelt -- nem tudott napirendre térni az autó felett --, nem volt kedve vitatkozni az ebéd miatt.

-- No megállj, te kis gézengúz -- mondta magában --, csak változz vissza Danivá, én meg apává --, nézett végig rövidke, vékony karján --, megkapod a magadét!

S ekkor hirtelen eszébe jutott valami, mert bosszús ábrázata felderült, mint amikor a szürke, komor felhők alól előbújik a mosolygós derűs nap.

-- Nem is várok addig, még ma ellátom a bajod. -- gondolta. Megköszönte az ebédet, felállt és szúrós tekintettel nézett ál apjára:

-- Holnapra csak németből kellene tanulnom, azt meg tudom. Ugye szabad számítógépezni?

Dani-apa felkapta fejét a tányérjáról, épp az utolsó káposzta falatokat törölte ki a kenyérrel. Egy pillanatig csak üres tekintettel nézett, törte a fejét a válaszon, hogy ki tudja magyarázni, hogy ma ő szeretne egész délután a számítógép előtt ülni. Végre ki szeretné használni, hogy felnőtté van varázsolva, hogy ma végre játszhat. Most apa és nem anya, nem kell mosogatnia, ma nincs szülői értekezlet -- hála istennek -- ez a mai nap az övé.

-- Sajnos Danikám, ma nekem van dolgom a számítógépen. -- mondta és lesütötte a szemét, mint aki minden figyelmét az utolsó morzsának szenteli. Valójában félt, hogy rájönnek, hogy kiolvassák a szeméből az igazi okot, a vágyat, hogy játszani szeretne egy egész délután, nyugodtan, zavartalanul. Ne zavarják sem a lecke miatt sem az edzés miatt -- vagy mit tudom én, mi mindent ki szoktak találni, csakhogy elráncigálják fél óránként a számítógép elől. -- gondolta.

Összevillant megint anya és ál Dani szeme.

-- Nem tudom -- kezdte anya összeráncolt szemöldökkel --, hogy milyen munkád van a gépen, de azt hiszem el kell halasztanod estére, mert figyelmeztetnem kell, tegnap beáztattad a meszet, hogy ma kimeszeled a konyhát. Én már elő is készítettem mindent. Leszedtem a függönyöket, kihordtam a székeket, leszedtem a polcokat, szóval, amit meg tudtam egyedül csinálni, azzal kész vagyok. Most te következel.

-- Azt mondod, meszelni kell? -- kérdezte leplezetlen dühvel Dani-apa.

-- Igen azt -- mondta anya --, és nem tudom elképzelni, miért háborodsz fel ezen, hiszen te határoztál így, hogy ma meszelés lesz.

Anya úgy tett, mint aki duzzog, mint aki felhúzta az orrát.

Mit tehetett Dani ez ellen? Bele kellett törődnie, hogy ma nem mosogatás, nem szülői értekezlet lesz, hanem meszelés.

-- Összecsapom az egészet hamar -- fogadkozott magában -- s akkor jöhet a játszás!

Nem így lett ám! A meszelés nem könnyű, nem gyerek játék. A piszkos mészfelületet le kellett kaparni. Porzott, mint szélviharban a felkavart út pora, de ez annál sokkal kellemetlenebb volt, mert ez rettenetesen kaparta szegény Dani torkát. Köhögött, prüszkölt és annyi vizet megivott, hogy, amint le s fel ugrált a létráról, hasában úgy lötyögött a sok víz, mint amikor játékból tele engedi a lufit a csapról vízzel.

S akkor jött a meszelés. A meszelőből patakokban folyt a mész, végig a karján, a hónalján, míg végül a nadrágja szárán csöpögött ki a padlóra. A falat akarta meszelni, de oda került a legkevesebb mész.

Anya mű felháborodva csapta össze két kezét:

-- Mi a csodát művelsz? Soha nem csöpögtettél még el ennyi meszet.

Látszik, hogy nincs kedved a meszeléshez.

-- Még, hogy nincs kedvem? Az enyhe kifejezés. -- mondta Dani-apa olyan

halkan, hogy anya alig hallotta, mit is mond. -- Elvihetné az ördög a pokolba az egészet! -- morgott tovább, de azért hősiesen mártogatta a mészbe a meszelőt.

Nem is lett vele kész egyhamar. Szeme-szája mésszel volt tele -- győzte mosogatni, hogy ne csípje véresre szegény szemét --, mire úgy döntött, nem csinálja tovább.

-- Már harmadszor meszelem le, de még mindig csíkos. Nem tudom, hogy a fenébe van ez, de elegem van belőle! Ilyen lesz és kész, akinek nem tetszik, nem néz rá. -- tört ki mérgesen és lemászott a létráról.

-- Átmeszelem én is egyszer. -- ajánlotta anya, és amivel az elvarázsolt Dani egy egész délutánt eltöltött, ő húsz perc alatt végzett és ráadásul szinte vakított a fal, olyan fehér lett.

Munka után beugrott Dani-apa a fürdőkádba, hogy lecsutakolja magáról a rászáradt meszet.

Odakint már lassan szürkült. A nap lebukóban volt a domb mögött. Utolsó sugarai búcsút intettek.

-- Lassan két napja, hogy felnőtt vagyok, de még annyit sem játszottam, mint gyerekként. -- gondolta fürdés közben szomorkásan. Nagyot sóhajtott. -- Rosszul osztom be az időmet?

Ekkor hirtelen kivágódott a fürdőszoba ajtaja, s beviharzott az újdonsült Dani. Kezében lóbálta Dani legféltettebb játékát, amit még a barátainak sem ad oda játszani, az anyahajó makettjét.

S még mielőtt szólni tudott volna egy szót, hogy: -- Ne! -- addigra a hajót a vízbe lökte.

Az elvarázsolt Daninak szeme-szája lett most tele, de nem mésszel, hanem szappanos vízzel. Ez volt azonban számára a legkevesebb. Sokkal jobban féltette a hajóját, mint a szemét. Levegő után kapkodott, míg végül meg tudott szólalni:

-- Elment az eszed?! Mit művelsz a hajómmal? Hogy mered a kezedbe venni? -- kiáltott fel, de egy hang megszólalt az agyában, működésbe kezdett a kis magnó:

-- Dani! Tudod te kivel beszélsz ilyen hangon? S tudod te, hogy neked, mint apa bőrében ficánkoló felnőttnek semmi, de semmi közöd sincs ahhoz a hajóhoz! Hogy tudsz így elfeledkezni magadról? -- hallotta Dani a kemény, dorgáló szavakat.

S mi tagadás igencsak megszeppent. Vizes kezével megborzolta a kád előtt térdeplő szintén megszeppent gyerek feje tetején a hajat.

-- Megijesztettél, hogy csak úgy becsörtettél minden kopogás nélkül. -- mondta csendesen, engesztelő hangon. -- Nem sajnálod ezt a szép makettet? -- emelte ki a vízből a kecses hajót és fürkészve nézte, nem sérült-e meg.

Apa-Dani, aki sajnos nem önszántából lett gyerek, kárörvendően mosolygott, amiért az előbb sikerült ennek a kis gézengúznak visszaadni a kölcsönt.

-- Megijedtél mi, a hajód miatt? -- gondolta. -- Nem kevésbé ijedtem meg én is, amikor megláttam elsuhanni mellettem az autómat.

Kivette Dani-apa kezéből a hajót: -- Ne félj, vigyázok rá. -- mondta furcsa nyomatékkal a hangjában és kiment a fürdőből, csendesen húzva be maga után az ajtót.

Kissé felfrissült Dani a fürdéstől, de nem tartott ez a friss érzés sokáig. Karjai erőtlenül lógtak teste mellett, zsibongott az izma a meszeléstől. Rémes izomláza lett. Dereka is igencsak sajgott, háta szúrt. Nem esett jól sehogy az ülés. Teste nagyon kívánkozott a fekvésre.

A vacsorát csak ímmel-ámmal ette, pedig finom, ízletes jó ropogós tepertő volt hajában főtt apró krumplival. Nagyokat pislogott az asztalnál ülve. Szempilláit valami mázsás súlyok húzták lefelé, és ugyanúgy járt, mint előző este, amikor anyává varázsolta a tündér. Bár csábította a tévében az egész esti műsor, lehetett volna válogatni, az egyik csatornán fantasztikus film ment, a másikon ismét egy híres, izgalmas akció film, de nem bírt a szemére törő álmossággal megbirkózni, végül feladta. Nagyot ásított:

-- Hiába, régen volt már reggel, -- mondta a hosszú ásítás után. -- Megyek lefekszem.

Alig tette le a párnára a fejét, szemei lecsukódtak -- alig volt annyi ideje, hogy levegye és a párnája alá gyömöszölje a piros varázssüveget -- azon nyomban elaludt.

Amint zuhant a mély álomba egy villanásra még látta a tündért, aki rejtélyesen mosolygott rá.

-- Apának lenni sem volt az igazi. -- suttogta a tündérnek Dani.

-- Reggel korán ébresztelek. -- intett búcsút a szépséges tündér.

 

 Negyedik fejezet

 

Gyerekek,ma lesz egy jó napotok!

 

       Danit reggel nem kellett ébreszteni.Kipihenten nyitotta ki szemeit.A szobában még teljes volt a sötétség.

-- Korán ébredtem.--gondolta.--Még ráérek.--s kényelmesen hanyatt fordult az ágyában, két karját a feje alá tette. --Ma a varázssüveg segítségével Gyuszi bácsinak varázsolom magam, tanár bácsi leszek.

Nekik van a legeslegjobb dolguk a világon, én azt hiszem.

Mire a szépséges tündér belibegett a szobába, Danit az ágy szélén ülve találta.

-- Úgy látszik elkéstem. -- mosolygott a tündér. -- Korán ébredtél.Véletlen ez, vagy van mára valami sürgős dolgod?Utazni készülsz talán? -- érdeklődött kíváncsian a tündér, s letelepedett Dani mellé s úgy tett, mint, aki semmit nem tud Dani tervéről, pedig tudvalévő, hogy a tündérek mindent tudnak, még a gondolatokban is bele látnak, ezért is tündérek.

-- Ráérek.-- mondta Dani. -- Nincs sürgős dolgom.-- Közben előhúzta a párnája alól a varázssüveget.Forgatta,igazgatta a kezében. -- A tanárok nem mennek korán az iskolába. -- mosolygott csillogó szemekkel. -- Én ma tündérkém,tanár leszek. -- azzal a fejére húzta a piros sapkát, le egészen a homloka közepéig.

Egy varázsütésre Gyuszi bácsivá változott.Amint Daniból felnőtt lett, a tündér eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, vagy ... Dani tűnt el abból a szobából és egy másik szobába termett?

Van benne valami! Dani nagyot nyújtózva felállt az ágy széléről és a sötétben tapogatózva elindult megkeresni a villanykapcsolót. De alig lépett egyet előre belebotlott valami kemény tárgyba. Nem sokon múlt, hogy hasra essen.

-- Mi a fene van itt a földön? -- szisszent fel fájdalmában. -- Még a végén eltöröm a lában! -- mérgelődött, miközben óvatosan ment szerinte a helyes irányba.

Vagy mégsem ez a helyes irány? Valószínű nem, mert a következő pillanatban ... bumm ... fejjel nekiment a falnak.

-- Hol a csodában vagyok? mondta indulatosan. -- Ennek a falnak nem kellene itt lennie!

De itt van punktum.Tenyerével tapogatta a falat,míg végül keze megakadt a villanykapcsolón.Egy kattintás és fény terült szét a szobában.

Dani tekintete kővé vált.

-- Ez nem az én szobám! -- nézett körül még az ő szobájánál is kisebb, de irtó takaros szobában. Ekkor eszébe ötlött a tudat, hogy ő most nem Dani, hanem Gyuszi bácsi, és ha ő Gyuszi bácsi, akkor valószínű a szoba,ahol van most, az a Gyuszi bácsié.

-- Szóval tanár bá', helyet cseréltünk?! -- csücsörítette kaján mosolyra a száját, és felfedező útra indult a lakásban. Meg kell keresnie a fürdőszobát legelőször is, mert így reggel ébredés után az a legfontosabb helyiség.

Kinyitotta a kis szoba ajtaját és egy parányi előszobában találta magát. A szobából kiáradó fénynél három teljesen -- vagy mégsem teljesen -- egyforma ajtót látott.A harmadik valamivel keskenyebb volt a másik kettőnél.

-- Ez lesz a fürdő ajtaja. -- gondolta Dani és lenyomta a kilincset.

Az ajtó mögött a félhomályban látta, hogy eltalálta, valóban ez a fürdőszoba. Belülről az ajtó melletti falon megtalálta a villanykapcsolót. Itt is világosság gyúlt, s a mosdó feletti tükörbe nézve, tanár bácsija ismerős arca meredt rá. Dani elmosolyodott, de hirtelen el is komolyodott.Borostás arc nézett vele farkasszemet. Végig húzta kezét az állán és rosszallóan dörmögte:

-- Apa mindig este borotválkozik. A szőrös arcom nézve, Gyuszi bácsi ezek szerint reggel. Ez elég kellemetlen. -- dünnyögte bosszúsan. -- Ilyen szőrös ábrázattal nem mehetek az iskolába, meg kell borotválkoznom. -- s kirázta a hideg a gondolatra, hogy borotválkoznia kell. -- És, ha megvágom magam? -- rémüldözött.

Szerencséje volt. Gyuszi bácsi villanyborotvát használt. Ezzel Daninak gyerekjáték volt -- azért nem éppen -- a borotválkozás. Itt-ott maradt egy-két szőr szál, de csak ennyi baj legyen!

Nyugodt, kimért léptekkel, magában dúdolva lépkedett az iskola lépcsőjén felfelé az udvarba. A gyerekek már harsány kiáltozás közepette, kik egymást kergették, kik a labdát rúgták.

Szeme végig pásztázott a gyerekseregen. Tekintete megakadt Papp Danin. Úgy volt, mint eddig. Belőle Gyuszi bácsi lett varázslattal, Gyuszi bácsi pedig Danivá változott, aki most ott ugra-bugrált a többi gyerek között olyan önfeledten, hogy hirtelen, mintha valami irigységet érezne a szíve táján.

Kép

-- Úgy néz ki, jól érzi magát a bőrömben. -- mondta hangosan, s gyorsan körbe nézett, meghallotta-e valaki? -- Én is jól érzem magam az ő bőrében. -- suttogta, most már vigyázva a foga között.

Felért a lépcső tetejére. Megállt. A gyerekek észrevették, egy pillanatra megtorpantak, hangjukat pár fokkal lejjebb vették, köszöntek, de nem hagyták abba a futkosást.

Dani talpai bizseregtek. Szeretett volna közéjük futni és együtt rúgni a labdát velük. Ez a harmadik nap, hogy egy percet sem játszott.

-- Ó, hogy hiányzik a játszás, szaladgálás! -- sóhajtott fel leverten. Ekkor eszébe villant, hogy ma lesz az osztálynak tornaórája. -- Na, lesz alkalmam egy kis ugrálásra, focizásra, futkosásra. -- gondolta felszabadultan és előre örült a harmadik órának.

Nekidőlt a falnak és figyelte a fiúkat, lányokat, közben törte a fejét, hogy mivel kellene nevezetessé tenni a mai napot? Mert, hogy ma nem lesz tanulás és nem lesz fegyelem az már biztos. Ma szabad napjuk lesz!

Felharsant a csengetés. A gyerekek hirtelen úgy lefékeztek, mint amikor a kiscsikóknak megrántják a kötőféket a nyakukban.

Pillanatok alatt felsorakoztak Dani előtt, akiben most az osztályfőnöküket látták. Itt-ott még hangoskodtak egy páran, el akarták mondani óra előtt gyorsan, milyen óriási volt a pro7-en az esti mese. Volt, akiknél most cserélt gazdát egy toll, egy motoros újság.

Lassan elült a morajlás és csak egy-egy taszigálás, táska rugdosás volt látható, de az is abba maradt. Figyelmesen néztek fel a tanár bácsira, akinek a szemében furcsa fényt láttak villogni.

Amikor teljes lett a csend, Dani megszólalt:

-- Na gyerekek, ma lesz egy jó napotok. Tanulás helyett játszunk, beszélgetünk. Ha vannak valami jó ötletek, ki vele, mondjátok.

A fiúk és lányok csak nézték Gyuszi bácsi mosolygós arcát, nem hittek a fülüknek, azt hitték rosszul hallanak. Ilyen még nem volt a történelemben, hogy ne legyen az iskolában órán tanulás.

Gyuszi bácsiról egymásra néztek kérdőn:

-- Milyen nap van ma? Tudtukkal nincs se gyerek nap, se Mikulás.

Dani elégedetten nyugtázta, hogy sikerült meglepni a gyerkőcöket.

Hirtelen kitört az ordítás, kiabálás, de az egészből semmit nem lehetett érteni. Az egész osztály felbolydult, mint a méhkasban a méhek.

A tanárok csodálkozva néztek hol a gyerekseregre, hol az előttük álló kollégájukra. Nem hittek ők meg a szemüknek.

-- Ez lenne a hetedik b., és ez a mosolygós, villogó szemű férfi a Gyuszi bácsi, ő lenne az osztályfőnökük? -- kérdezték egymástól.

Dani azonban mit sem törődött velük. Belefújt a sípjába, mire azonnal néma csend lett.

-- Gyerekek bemegyünk az osztályba. -- intett nekik és a hetedik b. ismét óriási hanggal kísérve bevonult a terembe.

Negyvenöt percen át élményeket meséltek, kitalálósdit játszottak. Így ment ez a második órán is. Mit a hetedik b.-nek földrajz óra! Sokkal vidámabb dolog barkóbázni, vicceket mesélni, nagyokat kacagni.

S jött a harmadik óra, a torna. A gyerekek elemében voltak. Tetőfokára hágott a felszabadultság, a jókedv, de salnos a durvaság is kezdett itt-ott elharapózni.

Daninak, az újdonsült osztályfőnöknek egy baja volt csak, hogy nem volt tornafelszerelése, sem tornanadrág, sem tornacipő. Ezen azonban túl tette magát.

-- Nagyon megfelelő az ugrálásra a farmerem és a sportcipőm. -- rántott egyet a vállán és együtt rohangált, ordítozott, lökdösődött a gyerekekkel. Teljesen elfelejtkezett felnőtt mivoltáról.

A tanulók egyáltalán nem csodálkoztak ezen. Az első óra elején még nem tudták hová tenni tanár bácsijuk viselkedését, de most már elfogadták ilyennek, amilyen lett. Nekik ez csak jó, hiszen szabad a vásár. Nincs tanulás, nincs felelés és nincs szigor, fegyelem.

A Danivá vált Gyuszi bácsi is rettentően élvezte, hogy újra gyerek. Kitombolta, játszotta magát. Majdnem ő volt az osztályban a leghangosabb, a legelevenebb.

-- Rúgd ide nekem a labdát! -- ordította torka szakadtából. -- Nekem rúgd már a labdát!

A gyerekek elfeledkeztek magukról. Már nemcsak a labdát rúgták, de bele-bele rúgtak egymás lábába is, sőt ni-ni, ott a sarokban Pisti és Zoli között elcsattant gyors egymásutánban két pofon is.

A lányok rosszallóan váltottak egymás között tekintetet és kezdtek félre húzódni a fal mellé. Tisztes távolból figyelték a fiúk nem éppen finom, udvarias játékát.

Kovács Krisztián nekifutásból felugrott a bordásfalra -- ezt egy tornaórán sem hagyta ki --, és gyors tempóban kezdett felfelé mászni. A hatodik fokra ért, innen még soha nem jutott tovább, Gyuszi bácsi éles, figyelmeztető sípja megállította és visszavonulásra parancsolta. Amint rátette a lábát most a bordásfal hatodik létrafokára, egy pillanatra megtorpant -- hátha felharsan a sípszó --, de a síp néma maradt, Krisztián tehát mászott tovább felfelé.

S ekkor bekövetkezett a baj. Krisztián lenézett a magasból, megszédült és lezuhant. Teste nagy csattanással ért volna a földre, de kis szerencséje volt, mert az éppen arra futó Gyuszi bácsi, aki Danivá lett varázsolva -- véletlen-e, vagy készakarva -- megpróbálta elkapni a zuhanó fiút. Mindketten elestek. Krisztián feje azért koppant a parkettán.

Dani, az újdonsült tanár bácsi kővé dermedten torpant meg. Lába, amely épp a labdába akarta rúgni egy jó nagyot, megállt a levegőben egy másodpercre, de a következő pillanatban már futott a földön mozdulatlanul fekvő fiúhoz, akinek az arca krétafehérré vált. Szőrnyű érzés kerítette hatalmába Danit.

-- Ez az én bűnöm! Ez miattam történt! -- korholta magát és letérdelt a sérült mellé. -- Krisztián nyisd ki a szemed, kérlek nézz rám! -- könyörgött remegve a fiúhoz.

A gyerekek síri csendben állták körbe patásukat. Elült a kacagás, elült a kiabálás. Aggódva nézték Krisztiánt, ki lassan kinyitotta szemeit és szemrehányó hangon halkan suttogta:

-- Miért nem tetszett sípolni Gyuszi bácsi?

Dani szeme könnybe lábadt, s szívébe hasított a felismerés, miért is olyan szigorúak a tanáraik? Nem azért, hogy őket bosszantsák, hanem azért, mert fegyelem nélkül baj érheti a rájuk bízott eleven gyerekeket. A fegyelem szab határt a durva viselkedésnek a játékban megfeledkezett gyerekeknek.

-- A felnőttektől várjuk, hogy vigyázzanak ránk.

Rájött, hogy tanulni kell az iskolában, mert játszással nem lehet senkiből se orvos, se tanár, se tudós...

Ezek a felismerések gyorsan futottak végig az agyán, és nagyon szégyelte magát, hogy visszaélt Gyuszi bácsi személyével, akinek a bőrébe bújt a varázslattal.

Szerencsére Krisztiánnak nem történt az ijedségen semmi baja -- hála az igazi Gyuszi bácsinak, aki még így Dani bőrében is vigyázott a gyerekekre, bár egy-egy pillanatra elfeledkezett magáról, élvezte az ajándékba kapott gyermekkort.

-- Hívjunk orvost. -- szólt az egyik kislány szipogva, alig tudta a könnyeit visszafogni.

-- Szaladj a tanáriba -- utasította Dani-tanár bácsi --, kérd meg az egyik tanárt, hogy telefonáljanak orvosért.

Ebben a pillanatban azonban felült Krisztián:

-- Nem kell orvost hívni, már jobban vagyok.-- mondta, és Daninak olyan érzése volt, hogy ő miatta nem akar Krisztián orvost, nem akarja, hogy a "tanár bácsijának" kellemetlensége legyen, hiszen ő a hibás, miért kellett neki felmászni a bordásfalra, tudta, hogy nem szabad.

Óvatosan talpra állították a pórul járt fiút. Többen segédkeztek, míg végig tapogatták, nem tört-e valamelyik csontja?

-- Egyben vagyok. -- próbált meg mosolyogni Krisztián. -- A fenekem fáj egy kicsit. -- tette két kezét a tomporára.

Ezen aztán nevetni kezdtek a pajtásai, és ezzel a nevetéssel kezdett fel is oldódni az ijedség.

-- Fő, hogy nem tört el sem a kezed, sem a lábad. -- simogatta meg a varázssapkás Dani Krisztiánt, és legszívesebben megölelte volna megkönnyebbülésében, hogy nincs komoly baj.

Ekkor megszólalt a csengő éles hangja. Vége a torna órának.

-- Sorakozz! -- szólt csendesen az ál tanár.

A diákok hang nélkül, tolongás,lökdösés nélkül sorakoztak.

A folyosón sétáló tanárok döbbenten néztek a tornateremből kivonuló hetedik b.-re.

-- Nem lehet igaz! -- mondták egymásnak. -- Nincs kiabálás, nem rugdossák egymás lábát. Valóban ez a hetedik b.?

A következő két órában sem lehetett ráismerni a hetedik b.-re. Egy pisszenés nem sok, de annyi sem hallatszott. A tanulók odaadó figyelemmel számoltak, írtak, olvastak. Nem zavarták Edit nénit, a történelem tanárnőt, aki a híres francia császárról, Napóleonról mesélt és nem zavarták egymást. Edit néni, aki eddig minden történelem órára remegő gyomorral jött be, most nem akart hinni a fülének, a szemének. Kételkedve nézte az ismert gyerek arcokat, hogy mikor jön ki rajtuk a megszokott rakoncátlanság, de az osztály csendben figyelt a tanárnő minden egyes szavára.

Óra után Edit néni lelkendezve nyitott be a tanáriba és az ál Gyuszi bácsinak dicsérő himnuszt zengett a hetedik b.-ről.

-- Gyuszikám, ilyen még nem volt! Először azt hittem nem jó osztályba léptem, ki akartam fordulni, amikor vigyázz állásban, tisztelettudó hangon megszólalt, a máskor örökmozgó Dani és jelentett, hogy az osztály létszáma teljes, nem hiányzik senki. S végig az órán úgy viselkedtek, mint a kis angyalok. Gyuszi, mit csináltál a hetedik b-vel? Mert ahogy az első három órában ordítoztak, rettegve gondoltam a megtartandó órámra, de kellemesen csalódtam. Mi tagadás, csodálkozom.

Dani megforgatta fején a varázssüveget és nagyokat pislogva csak ennyit mondott:

-- Úgy látszik megjött végre az eszük.

-- Bárcsak ilyenek maradnának! -- mondta Edit néni. -- Sok eszes gyerek van ebben az osztályban, ilyen viselkedéssel, ahogy ma hozzá álltak az órához, az iskola első helyére emelkednének.

Olyan büszkeség járta át Danit, mintha igazi tanár lenne, mintha nem is lenne rajta semmi varázslat.

Az órájára nézett, s ebben a pillanatban megszólalt a tanítást befejező csengetés.

-- Végre. -- sóhajtott fel megkönnyebbülve. -- Irány haza, s ma aztán tényleg az egész délután az enyém. -- s egymást kezdték kergetni a fejében a gondolatok, hogy mi minden jóval fog foglalkozni. -- Először is jól beebédelek -- Gyuszi bá anyukája biztos irtó finomat főz --, azután kipróbálom a tanár bá számítógépét -- nagyon izgi lesz --, s aztán bicajozni fogok késő estig. Gyuszi bácsinak klassz montain bike-ja van.

Azonban ekkor olyan váratlanul, hogy Dani ijedten rezzent össze -- ma eddig hallgatott --, megszólalt az agyában a kis magnó.

-- Danikám ne siess annyira. Rakd csak ki a táskából a füzeted, a tollad és ülj le szépen. Ha nem tudnád, hát figyelmeztetlek, ma továbbképzés lesz a tanároknak. Úgy, hogy nem húzhatod el a csíkot, bármennyire is szeretnéd. Nyugi, nyugi, ne dobáld a táskád, mert még felfigyelnek rád a kollégáid és gyanút fognak, hogy valami turpisság van a személyed körül, mert nagyon hasonlítasz, ahhoz az ugra-bugra Danihoz ott a hetedik b.-ben. Ezt pedig nem igen akarod, igaz?

Dani, aki éppen másodszor akarta az asztalra dobni a fekete diplomata táskát -- ami természetesen a Gyuszi bácsi tulajdona  -- lefékezte lendületben lévő karját és elvörösödött tehetetlen dühében.

-- Ki tudja meddig tart ez a lehetetlen továbbképzés? -- kérdezte indulatosan. -- Szerintetek nem fölösleges a felnőtteket továbbképezni? Mi a fenére képeznek még bennünket?

Kollégái meglepetten kapták fel a fejüket. Az igazgatónak még a cigaretta is kiesett a kezéből, olyan hirtelen fordult legkedvesebb kollégája felé. Hosszú évek óta dolgoznak együtt, tisztelte, szerette tanár társát bölcs, megfontolt viselkedéséért, de most úgy nézett rá, mint egy idegenre, mint akit nem is ismer, most látja először.

Az ál Gyuszi bácsi rettentő zavarba jött. Tekintetét lesütötte, s úgy tett, mint akit nagyon leköt a füzetében valami feljegyzés.

Mindenki furcsán, rosszallóan nézett rá, de senki nem szólt semmit. Dani hallgatagon ült az asztalnál. Nézett kifelé az ablakon és látta a vidám gyerek sereget, amint egymással beszélgetve tódulnak kifelé a kapun.

-- Vége a tanításnak, hazamennek. Tanulnak egy órát, vagy csak fél órát és egész délután játszanak, számítógépeznek, tévéznek. -- Nagyot sóhajtott. -- Napok óta se nem játszottam, se nem számítógépeztem. -- s egy pillanatra átfutott az agysejtjein a gondolat, hogy valóban jobb a felnőtteknek? De amilyen hirtelen jött ez a gondolat, olyan hirtelen távozott is a fejéből, még csak belekapaszkodni sem volt ideje. Vajon a varázstündér segítette ki ilyen gyors iramban Dani agyából ezt a betolakodó gondolatot? Valószínű, mert nem akarta, hogy Dani félúton megálljon, hiszen volt még vissza pár nap, hogy felnőtt legyen.

-- Danikám élvezd csak, hogy felnőtt vagy! -- súgta -- vagy inkább csak gondolta magában a szépséges tündér, miközben lágy szellőként kedvesen megfújta a gyermek-felnőtt borús homlokát.

Csiga lassúsággal telt a továbbképzés. Daninak korgott a gyomra az éhségtől.

-- Ma még nem is ettem egy falatot sem. -- villant eszébe a felismerés, hogy mitől is dübörög a gyomra.

Percenként pislantott az órájára, de a mutató szerinte egy helyben áll, meg sem mozdul.

-- Hány óra van? -- lökte meg a mellette ülő, feszülten figyelő kolléganője karját.

-- Négy perc múlva öt óra. -- válaszolt a kérdezett. -- Megállt az órád?

-- Nem, de azt hittem. -- súgta vissza Dani. -- Rettentő lassan megy az idő.

-- Soha nem voltál még ilyen türelmetlen. Randid lenne talán? -- mosolygott Edit.

Dani fülig pirult a kérdésre.

-- Ugyan már, dehogy. -- motyogta, és zavarában tördelni kezdte az ujjait.

Neheztelő pillantások lövelltek felé mindenfelől. Ettől még nagyobb zavarba jött. Izzadtság öntötte el az arcát. Fújt egy nagyot és megpróbált az előadóra figyelni. Annyi, de annyi mindent hallott ezen a továbbképzésen, de a felét -- vagy még a negyedét -- sem tudta megjegyezni.

-- Nem is érdekel, az egészhez semmi közöm -- gondolta --, hiszen holnap már úgysem leszek Gyuszi bácsi bőrében hál' istennek. Nem is tudtam, hogy még a tanároknak is kell tanulniuk, azt hittem, ők mindent tudnak, és azt a tudást akarják a mi fejünkbe sulykolni.

-- Nem tudtad? -- szólalt meg a magnóról a szigorú hang. Ez a magnó retentően rntja a felnőtt voltát. Erről a magnóról a tündér, amikor neki adta a varázssüveget, nem tett említést. Ez olyan gyerekes, gyerekeknek való, hogy most ezt csináld, most ezt el ne felejtsd!

-- Azért néha jól jött. -- mosolygott Dani és végig gondolta a három napot, bizony egy párszor jó volt, hogy figyelmeztette a teendőkre, amit másképp elfelejtett volna.

-- Nem tudtad? -- ismételte a magnó. -- Most legalább tudod, hogy a felnőtteknek is van még mindig tanulnivalójuk.

Az oktató becsukta az előtte lévő jegyzetfüzetet, amiből felolvasott a tanároknak:

-- Ennyi volt mára. Egy hónap múlva találkozunk.

Dani volt az első, aki felállt, s már indulni készült az ajtó felé, amikor egyszerre két hang állította meg. Az egyik a kollégája volt, a másik a magnóról szólt hozzá:

-- Nehogy itt felejtsd a dolgozatokat! Holnapra ki kell javítanod, hiszen tudod. -- mutatott Péter tanártársa az asztal szélén hegymagasságban tornyosuló füzetekre.

Ugyanerre figyelmeztette a magnó is.

Dani kétségbe esve nézett a füzethalmazra.

-- Uram, teremtőm, ez nem lehet igaz! ezzel reggelig nem végzek! -- s rágondolt akadozó olvasására, ami soha nem volt az erőssége.

Nem is maradt aznap semmi másra ideje, se számítógép, se kerékpár. Szegény, agyongyötört agya, és az elnehezült szempillái úgy este tíz óra körül nem bírták már tovább. Agya kikapcsolt, szempillái lecsukódtak. Feje rábillent a dolgozat füzetre, s mély álomba merült.

Arra sem volt ideje -- mert az álom manó nem engedte --, hogy levegye a fejéről a varászsüveget.

-- Oh, te kis felnőtt -- csilingelt a varázstündér kedves hangja együtt érzően és sajnálkozva --, gyere hazaviszlek a te puha ágyadba.

Levette a fejéről a piros sapkát, felültette a hintójába és a négy hófehér pillangó hazarepítette őket.

Dani megfordult álmában. Varázssapkáját a párna alá dugta.

-- Tanár soha többé nem akarok lenni. -- motyogta csendesen.

A tündér mosolygott és elrepült.


-- folytatás a Varázssüveg -- 3 oldalon --

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.