Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

SZARVAS  HAJSZA

 

     Tavasztól őszig, szegény papámtól mást sem hallottam naphosszat, csak dünnyögést, csak morgolódást.

Reggeltől estig, szinte megállás nélkül zsörtölődött, de nem a mamámmal, se nem velünk, hanem a szarvasok miatt.

Ugyanis, amikor elolvadt a téli lucskos hó utolsó maradványa is, amikor a friss tavaszi szellő és a gyenge napsugár felszárította a földet, az én papám a hosszú szárú csizmájában végigsétált nap mint nap a kerti úton, összehúzott szemKépöldökkel vizsgálgatta a talajt, hogy alkalmas-e a vetésre.

Egy nap bejelentette:

-- Holnap kukoricát vetünk.

Az ünnepélyes bejelentés után az egész család apraja és nagyja készülődni kezdett a vetésre. Nagymama sütött-főzött, hogy munka után a fáradt családja finom falatokkal tölthesse meg korgó gyomrát. A papa és apukám szemügyre vették a vetőmagot, ami úgy ragyogott a tavaszi napfényben, mint az arany.

-- Az is ez kis unokám, arany! -- mosolygott a bajusza alatt papa, miközben a markából lassan csörgedeztek vissza a zsákba a kukorica szemek --, ez bizony arany. Ha elvetjük és kikel, beérik, letörjük, lemorzsoljuk, ezzel hizlaljuk kövérre a malacokat. Ettől az aranyló szemektől tojnak a tyúkok szép sárga tojásokat. Úgy, hogy arany ez Barbarám.

Mosolygós arca hirtelen elkomorodott, mint a fénylő égbolt, ha a sötét felhőktől beborul.

-- Mi a baj papa? -- kérdeztem tőle.

-- Eszembe jutottak a szarvasok. Minden évben újra és újra annyi, de annyi bosszúságot, kárt okoznak.

-- Nem szereted a szarvasokat papa?

-- Már hogyne szeretném őket -- felelte --, csak nagyon haragszom rájuk. Miért nem jó nekik a zsenge tavaszi fű? Miért jönnek be a kertünkbe és a szépen kikelt gyenge kukorica hajtást eszik meg? De a legnagyobb pusztítást a beérett kukoricában teszik. Több zsák takarmányt esznek meg.

-- Nem lehet védekezni ellenük?

-- Már mindent kipróbáltunk. Az erdő felől szöges dróttal bekerítettük a földet. Szalagokat, zacskókat kötöttünk rá, de ez sem ijeszti el őket.

Kép Másnap már kora reggel kint volt az egész család a kukorica földön. Mindenkinek volt mit tenni. A két férfi nagy, jelölő gereblyével kihúzták a sorokat. Mi hárman, mama, anyu és én kötényt kötöttünk a derekunkra s abból szórtuk a sorokba a kukorica szemeket.

Ezután ismét a férfiak következtek, akik szép sorjában földdel takarták be az elvetett magokat.

-- No, isten nevében megvolnánk. -- mondta késő délután papa. -- Jöhet a megérdemelt ebéd.

Három hét sem kellett, s a földből világos zöld, kis hajtások bújtak elő.

-- Nézd kicsi Barbarám, milyen szépen lehet látni a sorokat. -- s büszkén sétált végig az úton nagypapa a kukorica föld mellett. -- De félő, hogy a szarvasok is észreveszik ezt a szép zöld vetést.

Papa megerősítette a kerítést. Színes rongycsíkokat kötött végig rá. Olyan volt ez, ahogy lengette a szél, mint a papírsárkány farka, amint ide-oda csavarodik a magasban a sárkány után.

Megjött a perzselő nyár.

A mi kukoricánk magas szárba szökött, a gyönyörű címerük hajladozott a szél fuvallatára. Majdnem minden száron két cső kukorica fejlődött ki. Hosszú, selymes, szőke bajuszuk volt, mintha mindegyik egy-egy szőke hajú játék baba lenne.

-- Megkezdem a szarvas hajszát. -- jelentette be papa egy délután.

-- Megkezded a szarvas hajszát? -- néztem rá csodálkozva.

-- Meg bizony. Ma éjszaka kint alszom a kukorica föld szélében.

-- Én is mehetek veled?

Bársonyos, meleg tekintetű szemeivel rám nézett, szinte éreztem, mintha az arcomat simogatná.

-- Kis unokám, ez nem gyerekjáték! Igen fáradtságos dolog a szarvas hajsza. Éjszaka hűvös is van, meg sötét is.

Most aztán már végképp nem maradtam volna ki ebből a nehéz és izgalmas hajszából.

-- Mindent vállalok papa!

Alig vártam, hogy a napot az égen felváltsa a hold, mert akkor indulunk. S el is indultunk rögvest, mihelyt leszállt a földre a sötétség.

-- Nem fogsz félni Barbara? -- kérdezte tőlem apu.

-- Persze, én meg a félelem! Különben is ott lesz velem a papám. De te miért nem jössz? Hiszen te erős vagy, jobban el tudnád riasztani a szarvasokat. -- mosolyogtam, de tudtam, hogy apu azért nem megy a papa helyett szarvas hajszára, mert fél. Így van, akármilyen furcsán hangzik is, apukám fél a sötétben.Kép

Állig felfegyverkeztünk papával. Vittünk magunkkal fát, gyufát, papírt. Vittünk kereplőt. Pokrócokat meg azért, ha lesz időnk, amikor elkergettük a szarvasokat, s míg nem vesznek megint annyi fáradtságot, hogy visszaszemtelenkedjenek, addig lehet pihenni.

Olyan izgatott voltam, hogy ugráltam ide-oda a papám körül, aki kedvesen rám mosolygott:

-- Ugyan Barbikám, milyen jó, hogy elhoztalak, ha így ugrabugrálsz egész éjszaka, nekem már nem is kell foglalkoznom a szarvasokkal, elűzöd te őket egyedül.

A kukorica földön a kerítés mellett, sok-sok kis tüzet gyújtottunk szarvas riasztónak, de nem sokat használt. Annál inkább a kereplő. Ahogy megraktuk a tüzet, leültünk. Vártunk, közben nézegettük a fénylő csillagokat.

De sokat tudott az én édes papám a csillagokról mesélni. Megmutogatta a csillagképeket, a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kismedvét, a Tejutat. Erről még egy szép mesét is mondott, de ezt már félbe szakították a szarvasok.

Jöttek csörtetve. Ették volna a mi friss kukoricánkat, ami aranyunkat.

-- Kezdődik a hajsza kis unokám! -- súgta halkan papa.

Csak azt nem tudom miért sugdolózott, mikor a másik pillanatban fülsiketítően felzengett a kereplő hangja. Az én papám futkosott jobbra-balra, fel-alá a kukorica sor mentén, miközben őrült erővel forgatta magasra emelt kezében a kereplőt. De ez még nem volt elég, hangosan szidta is a szarvasokat.

Meg is ijedtek a hangzavartól úgy a szarvasok, hogy egy-kettőre visszahátráltak az erdőbe, s míg el nem felejtették, egy darabig nyugtunk volt tőlük.

Ismét beszlgettünk, amikor a kukoricás végéből, kukorica tördelést hallottunk.

-- Már megint itt vannak a bitangok! -- ugrott fel papa. -- Még a rágcsálásukat is hallom! -- azzal kezdődött megint a kereplpés, a kiabálás.

Így ment ez hajnalig. Amikor pirkadni kezdett keleten az ég alja, felállt a papám és azt mondta:

-- Gyere Barbikám, szedelőzködjünk. Bemegyünk. -- Fáradtság nem hallatszott kedves mély hangjából.

Mikor kócosan megjelentünk a verandán, mama már várt minket.

Kép -- Sikerült a szarvas hajsza? -- kérdezte.

-- Sikerült hát. -- dörmögött a papa. -- Visszavertük egy párszor a támadásukat. Megmentettünk egy fél zsák kukoricát.

Megmosakodtunk. Papa asztalhoz ült, hogy reggelizzen. Én az álmosságtól nem éreztem az éhséget. Alig feküdtem bele puha ágyamba, mély álom vett körül.

Többet nem mentem szarvas hajszára, egyedül is elgyőzte szegény papám, aki kukorica szedésig minden éjjel a kertben hajszolta a szarvasokat, védte tőlük a mi aranyunkat.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.