Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                                       

                                                  A meseóra  folytatása

 

Segítség  a pillangónak

 

Vidáman röpköd a kék pettyes pillangó, egyik virágról a másikra. A virágok boldogan tárják ki kelyhüket, szívesen fogadják a kedves látogatót. Felkínálják nektárjukat. A pillangó pedig  hálából hordja-viszi a virágport, virágról virágra.

Kép -- Megszomjaztam. -- mondja, s elröppent a kis, tiszta vizű tó partjára. Leszállt a sima vízfelületre -- mely alig-alig fodrozódott a gyenge szellőben --, hogy csillapítsa szomját.

De abban a pillanatban arra repült egy szürke veréb, aki szintén kortyolni akart a tó vizéből és véletlenül meglökte a kis pillangót.

-- Jaj! -- kiáltott fel ijedten a lepke és a vízbe pottyant.

Alig tudott kievickélni a partra. Szárnyain a finom porszemek átáztak. Nem tudott repülni. Csak ült a fűben és búslakodott. A veréb faképnél hagyta az áldozatát, elrepült anélkül, hogy bocsánatot kért volna, vagy felajánlotta volna a segítségét.

-- Legalább kisütne a nap, s megszárítaná a szárnyaimat! -- sóhajtotta a szegény lepke.

De a napot eltakarta egy felhő.

Ahogy így szomorkodott a pillangó, arra repült egy villás farkú fecske. Ő is inni jött. Észrevette a fűben a kék pettyes pillangót.

-- Hát te miért búslakodsz ott? -- érdeklődött tőle csodálkozva.

-- Vizes a szárnyam, nem tudok repülni.

-- Segíthetek rajtad? -- kérdezte a fecske sajnálkozva.

-- Ha megtennéd, hogy megkéred a napot süssön ki, nagyon hálás lennék.

A fecske azon nyomban a magasba emelkedett. Sebes szárnycsapásokkal repült a nap felé. Amikor közel ért hozzá, így kiáltott neki:

-- Szépen kérlek napocska, süss ki és szárítsd meg lepke barátom vizes szárnyait! 

-- Szívesen megtenném, de nem tudok kibújni a felhő mögül, mely eltakar. Kérd meg a felhőt, szálljon arrébb.

Ekkor a fecske így szólt a felhőhöz:

-- Felhőcske ne takard el a napot, had szárítsa meg sugaraival a kis pillangó szárnyait.

-- Szívesen teljesíteném kérésedet, ha tudnám, de sajnos magamtól nem tudok a nap elől elszállni. Keresd meg a szellőt, s kérd meg jöjjön ide és fújjon el.

-- Megkeresem a szellőt. -- mondta a fecske, azzal elrepült.

Egy magas hegy tetején meg is találta. Már messziről hallotta, hogy susognak a fák koronái.

-- Ott a szél, biztos. -- reménykedett a fecske.Kép

Úgy is volt.

-- Kérlek szellő, gyere velem és fújd el a nap elől a felhőt. Akkor a nap kisüt és meleg sugaraival felszárítja a pillangó vizes szárnyait, aki attól újra röpködni tud egyik virágról a másikra.

-- Szívesen segítek. -- zúgta a szél és nyomban útra kelt a fecskével.

Amikor a felhő elé ért, teleszívta magát levegővel, csak úgy dagadt a két orcája és egy hatalmasat fújt. Abban a pillanatban a felhő arrébb libbent a nap elől. A nap sugarai hét ágra ontották melegét a földre és egy kettőre fel is száradt a kék pillangó szárnya és már fel is röppent boldogan a fűszálról.

-- Nagyon köszönöm a segítségedet! -- kiáltott oda a fecskének.

A fecske megköszönte a napnak, hogy kisütött. A nap megköszönte a felhőnek, hogy félrehúzódott előle. A felhő meg a szellőnek köszönte meg a segítségét, amiért elfújta őt a nap elől. 

 

 

A  kiskakas

 

Türelmetlenül ült tojásain tyúkanyó.

--Bárcsak kibújnának már a csibéim! -- sóhajtott.

A nagy taréjú kakas papa is be-beszaladt az ólba és érdeklődött:

-- Van már pipi? Kikeltek már a tojásból?

Tyúkocska a fejét rázta:

-- Csak kopognak, kopognak, de ki még nem bújtak. -- válaszolta.

Ám egyszer csak megrepedt a tojás héja, s kidugta pihés fejét a kiscsibe.

-- Csipp, csipp, itt vagyok! Megérkeztem!Kép

Ettől kezdve egymás után pattogtak ki a tojásból a pipikék. Volt ott sárga, fehér, fekete, tarka, s volt egy kopasz nyakú kis kakaska.

-- Kotkodács! Kotkodács! Gyere papa gyorsan! -- kiáltott ki tyúkanyó a kakasnak. -- Megszülettek a csibéink!

Beszaladt a kakas. Szemügyre vette, számolgatta övéit. Felugrott a kerítés tetejére és büszkén kiáltotta:

-- Kukorikú, kukorikú, rám figyeljetek! Apa lettem, fiaim, lányaim születtek!

A libák, kacsák, no meg a pulykák is közrefogták, nézegették a csipogó, futkosó pici csibéket.

-- Üdvözlünk benneteket a baromfi udvarban!  Érezzétek jól magatokat itt közöttünk!

Morzsa kutya is felemelte buksi fejét és a csibékre mosolygott:

-- Ezután rátok is vigyázok. -- fogadkozott.

Tyúkanyó és kakas papa együtt nevelték a pici csibéket, kik szófogadóak voltak, kivéve a kis kopasz nyakú kakaskát. Ő volt a legelevenebb.  Addig, míg testvérei figyeltek papájuk oktatására:

-- Felugrasz a szemétdomb tetejére és jó reggelt kívánsz az ébredező tyúkoknak, kacsáknak és libáknak, így ni...kukorikú! Nagyra nyisd a csőröd, nyújtsd ki jól a nyakad, így szépen szól a hangod! -- ezalatt a kis kakas ide-oda futkosott, kergette a lepkéket, csipkedte a kacsákat.

Így a kopasz nyakú kis kakas nem tanult meg semmit. Se kukorékolni, se kapirgálni. Szép színes tollú, nagy piros tarajú kakassá fejlődött. Elnézegette magát az itató víz tükrében: -- Milyen szép szál legény lett belőlem! Itt az ideje, hogy asszony után nézzek. Már ki is szemeltem magamnak egy szép fehér tollú jércikét.

Igen ám, de nem tudott udvarolni neki. Csak állt a jérce előtt, megszólalni sem tudott.

-- No kakaska, hadd halljam a csengő hangod. -- szólt hozzá a kis tyúkocska. -- Kukorékolj egy nagyot!

-- Kuku ... kuku ... -- próbálkozott a kopasz nyakú kakas, de csak rekedt hang jött ki a torkán.

Kacagtak a jércikék. Kacagtak a libák, kacsák, pulykák. Még morzsa kutyus is felkapta a fejét:

-- Jaj, jaj, vau, vau, hagyd abba, megfájdul a fülem! -- kiáltotta.

Kakas testvérei is csúfolták szegény kopasz nyakút: -- Buta vagy, nem tudsz te semmit.

Szegény kakaska bánatában elindult világgá.

-- Addig megyek, míg nem találok valakit, aki megtanít kukorékolni, kapirgálni. -- mondta és felröppent a kerítésre, onnan le az útra és ment, mendegélt.

Beért egy sűrű erdőbe. Ott egy magas fa alatt megpillantott egy ősz szakállú emberkét.

-- Hát te mi járatban vagy errefelé kakas úrfi? -- kérdezte a vándortól a kis emberke.

A kakas szégyenkezve hajtotta le a fejét és elmondta bánatát: -- Apám tanított bennünket kukorékolni, kapirgálni, de én nem figyeltem az oktató szóra. Bánom már nagyon. Nem tudok sem kukorékolni, sem kapirgálni. Ezért vándor útra keltem, hogy találjak valakit, aki megtanít mind erre.

-- No akkor helyben vagy -- mondta a hosszú szakállú --, nem kell tovább menned. Megtanítalak kukorékolni és kapirgálni is, de meg kell szolgálnod érte. Nálam három nap egy esztendő. Ha szorgalmasan és keményen dolgozol, cserébe megtanítalak mindenre, amit egy kakasnak tudnia kell.

-- Kiszolgálom az esztendőt. -- fogadkozott a kopasz nyakú kakas úrfi.

S úgy is volt. Reggeltől estig tette-vette a dolgot, amit az öreg ember rábízott, s mire eltelt a három nap, úgy megtanult kukorékolni és a szemétdombot szétkapirgálni, hogy párja nem akadt, aki túl tett volna rajta.

 

Indult is hazafelé rögtön. Otthon odaállt a fehér tollú jérce elé és így szólt hozzá bátran: -- Tyúkocska, légy a feleségem!

Nagyot nevetett a jércike: -- Hogy mennék már hozzá egy buta kakashoz?

Odafutott hozzájuk egy nagy vörös kakas: -- Hagyd békén a jegyesem, mert velem gyűlik meg a bajod! -- és harciasan nekiugrott a kopasz nyakú kakasnak.

-- Nem úgy van az! -- állt közéjük az öreg kakas. -- Álljatok ki versenyre! Aki szebben, hangosabban tud kukorékolni, aki hamarabb szét tud kapirgálni egy szemétdombot, annak a felesége lesz jércike.

Kép -- Így, így! Így legyen! -- kiáltoztak a baromfi udvar lakói.

Lenézően mosolygott a vörös kakas: -- Engem nem győz le ez az ügyetlen! -- azzal felugrott a kerítés tetejére és hangosan kiáltott: -- Kukorékúú!

Felugrott melléje a kopasz nyakú kakaska is és csengő, tiszta hangon, kinyújtott nyakkal, nagyra tátott csőrrel harsogta: -- Kukorékúúú!

Elismerően bólogattak a szárnyasok: -- Ez igen! Kopaszka sokkal szebben kukorékol.

Mérgesen ugrott a szemétdombra a nagy vörös kakas: -- Kapirgálásban én leszek az ügyesebb! -- s pillanatok alatt szétrúgta a szemétdombot.

A kopasz nyakú úrfi kiválasztotta a legnagyobb szemétdombot és úgy szétkapirgálta, hogy egy szál szalma nem sok, de annyi sem maradt belőle.

-- Ez igen! Kopaszka lett a győztes! -- hirdette ki az eredményt kakas papa. -- Büszke vagyok rád. -- koppintott csőrével kedvesen a fia hátára.

-- Én is büszke vagyok rád! -- bújt hozzá a fehér tollú jércike.

 

Úgy hallgatták a gyerekek a mesét, hogy egy pisszenés sem hallatszott, a szájukat is nyitva felejtették.

A medve bocsok után a pillangóról mondott mesét az óvó néni, s mire a kis kakas kalandját is befejezte, beszólt a terembe a dadusnéni:

-- Gyertek kicsik hamar, hamar ebédelni!

A kis nebulók azonban kórusban ráadást kértek a meséből, bár a gyomruk korgott, de hallani sem akartak még az ebédről.

-- No, ha ennyire tetszettek a meséim -- szólt az óvó néni kedvesen és engedékenyen a kicsikhez --, hozzáteszem kedvencemet, a Kis muzsikust a mesékhez.

 

 

A  kismuzsikus

 

Állítom, nekem volt a legdrágább nagyim a világon. De nem csak a legdrágább, hanem a legszebb is volt. Hosszú, egészen a derekáig érő, hófehér haját, minden este megengedte, hogy fésülgessem.

Szemeiből kedvesség, szeretet sugárzott felém. Nem is emlékszem rá, hogy egyszer is megszidott volna, pedig lett volna miért, mert szüleim szerint csintalanságért nem igen kellett a szomszédba mennem, volt bennem két gyereknyi is.

 

Alig múltam három éves. Egyes betűket bizony még elég selypesen ejtettem ki. Úgy, hogy igencsak nagyon kellett rám figyelnie annak, akihez éppen magyaráztam valamit.

No, emlékszem, egy szép tavaszi délelőttön, így szólt hozzám nagyi:

-- Andriskám, kicsi unokám, gyere velem. -- azzal görbebotjára támaszkodva, elindult a szobája felé. Félszemmel sandított rám, hogy követem-e?Kép

Követtem bíz én, már, hogyne követtem volna, mikor ilyen kedves invitálás után szobája szekrény fiókjaiból mindig előkerült valami finomság, vagy valami csodálatos tárgy, amivel nagyon jót lehetett játszani.

Jól sejtettem most is. A szobába érve, nagyikám leült a szekrény előtt álló kis zsámolyra,, botját a falhoz támasztotta és kihúzta a középső fiókot. Árgyilus szemekkel néztem minden mozdulatát. Érdekes fiókok voltak ezek. Minél többet húzogattuk, s minél több mindent vettünk ki belőle, annál több lett benne. Mintha valami bűbájosság lengene körülötte, ami újra és újra feltölti. Mikor azt hiszed már üres, hát uramfia, megint, ha kihúzod, teli s teli van mindenféle dolgokkal.

 

Így volt ez most is. Ahogy nagyi kotorászott benne, kivett belőle egy gyönyörű, fényes, fából készült valamit. Szólni sem tudtam, csak néztem, néztem.

-- Mi ez nagyikám? -- ocsúdtam fel.

-- Ez, Andriskám -- simogatta végig csontos, vékony ujjaival nagy szeretettel a csodát --, ez hegedű. Még szegény nagyapádé volt. Legyen a tiéd. -- azzal felém nyújtotta.

De még mielőtt kivehettem volna a kezéből, így folytatta:

-- Nem játék. Hangszer.

-- Hangszer? Nem játék? -- csodálkoztam, s mi tagadás nagyot csalódtam. -- Ha nem játék, akkor minek ez nekem? Nem is kell! -- leengedtem a kezem. -- Tedd vissza nagyi a fiókba.

-- Azt akarod mondani, ha nem játék, nem kell? -- s csengő hangon felnevetett.

-- Olyan az én nagyim, mint egy tündér, aki még a gondolatom is kitalálja! -- gondoltam, de hangosan csak ennyit sóhajtottam: -- Ha nem lehet vele játszani, nem kell!

-- Ki mondta, hogy nem lehet játszani? Oh, kis unokám, ezen lehet csak igazán gyönyörűségest játszani!

Na, most már aztán igazán úgy összezavarodtam, mint a Balaton vize, ha a hullámait felborzolja az erős szél.

-- Nem játék és mégis lehet vele játszani?

Vághattam olyan buta képet értetlenségemben, hogy egy kis majom is okosabban nézhet, mert nagyi ismét hallatta tiszta, csengő kacagását.

-- Zenét, kicsi lelkem, zenét lehet rajta játszani. Megtanítalak. -- azzal elővett a fiókból egy hosszú micsodát, amit először pálcának hittem, de mint kiderült az a hegedűhöz tartozik, a neve. vonó.

-- Ha a vonót húzogatod a hegedű húrjain, csodálatos muzsikát lehet elővarázsolni. -- magyarázta nagyi.

-- Hű a mindenit! Ha megtanulom, hogyan kell húzogatni azt a micsodát, ezen a másik micsodán, varászló leszek?

Ez már aztán tetszett nekem!

-- Nagyi, kezdjük el! -- mondtam lázas izgalommal.

S elkezdtük. Eleinte hiába húzogattam a hosszú vonót ide-oda a húrokon, vagy meg sem szólalt, vagy ha megszólalt, olyan rettenetes nyivákolós hangot adott, hogy a Mirci cicám begörbítette ijedtében a hátát, felborzolta szőrét és fújt, mint a kovácsok fújtatója keresztapám műhelyében.

Nagyikám, a drága, türelmes volt. Százszor-ezerszer kezembe igazította a vonót, az állam alá tette a hegedűt.

-- Így Andriskám. Így.

Kép Olyan erős volt bennem a vágy, hogy varázsló legyek, nem adtam fel a tanulást, nem untam meg. Azt nem mondom, hogy a második év vége felé, nem folydogált a szemeimből az elkeseredés könnye:

-- Hát ilyen nehéz kivarázsolni ebből a hegedűből a zenét?

-- Menni fog. -- biztatott ilyenkor szeretettel nagyi. -- Menni fog.

S valóban, mire hat éves lettem, a hegedű egyre szebben és szebben szólt. Egy-egy délutánon összejöttek a faluból a vendégek, s hallgatták az én muzsikámat. Bólogattak, dicsértek. Rettentő büszke voltam, de nagyim csak a fejét csóválta:

-- Így mindenki tud cincogni ezen a hegedűn.

-- De miért nem tetszik? -- kérdeztem -- Hisz mindenki dicsér!

Szomorúan ingatta fejét jobbra-balra.

-- Nem szívből szól. Andriskám, akkor lesz igazán szép, ha a szívedből szól a zene.

Értetlenül néztem rá:

-- Ha a szívemből szól? De nagyikám, én a két kezemmel hegedülök és nem a szívemmel!

-- Ez a baj! Majd ha a szíved hegedül, az egészen másképpen fog szólni. Az a muzsika mindent beragyog, az könnyeket csal az emberek szeméből. -- magyarázta nekem olyan halkan, hogy alig értettem.

 

Egy szomorú reggelen nagyikám nem kelt fel többé. Kivittük a temetőbe. Lelke elment megkeresni nagyapát. Biztosan elmondja neki, hogy nekem adta a hegedűt, tanított hegedülni, de nem sikerült, a muzsikám üresen cseng.

Lehajtott fejjel, lelkemben nagy szomorúsággal baktattam haza a temetés után. Egyenesen a szobámba mentem. Kezembe vettem a hegedűt, nagyapa drága hegedűjét. Állam alá helyeztem. Rátettem a húrokra a vonót és lehelet finoman húztam rajta. A szemem elhomályosította a fájdalom könnye. Nem láttam a kottát, s mégis, csodálatos muzsika zengett a hegedűből.

Éreztem, hogy nem a kezem alól szól a zene, mely betöltötte a kisszobám, túl ment a falakon, ki a kis temetőbe.

Elhallgattak a madarak, megállt a szél, nem suhogtak a fák koronái. Csend volt, csak az én muzsikám zengett, egyre erőteljesebben, egyre bátrabban. Nem a kezem játszotta a gyönyörű dallamot, hanem a szívemből jött a zene. Sírt a hegedűm!

  Ekkor értettem meg, mire gondolt nagyi. Ekkor éreztem, ez az igazi muzsika. Sírt a Kép hegedűm!

Kimentem az utcára, ki a térre és hegedültem. Az emberek megálltak. Az ablakok kinyíltak és körülöttem mindenki könnyes szemmel, megrendülten hallgatta a hegedű csodálatos játékát.

Játszottam nagyikám ajándékán, valóban játszottam. S a szívemből hegedültem, s ragyogott körülöttem a tér, ragyogott az emberek arca, s ragyogott felettem nagyikám és nagypapa lelke.

 

 

Hazafelé be nem állt a szája Zsófinak. Mesélt, mesélt négylábú kis barátjának. Bólogatott Cirmi, s dicsérte a bocsokat, hogy megkímélték a gyenge lovat. Nevetett a kis kakas rekedt hangján, s búslakodott a pillangó átázott szárnyán, de könny csillogott szemében a " Kis muzsikus "-t hallván.

Örült, hogy a mese végén minden jóra fordult, közben beléptek otthon a nagy kapun.

 

 

 

Kirándulás  az  erdőbe

 

Belebújt Zsófi a szekrénybe mélyen. Keresgélt, kotorászott benne.

-- Hol bujkálsz te hátizsák? Gyere elő kérlek szépen. Ha nem tudnád, kirándulni megyünk ma az óvó nénivel a közeli erdőbe.

Hiába kutatott, hiába keresgélt, a kis hátizsákja jól elbújt előle.

-- Anyu, akárhogy keresem, sehogy sem találom. Segíts nekem, hiszen abba kell pakolnom! -- kiabált ki anyjának, aki azonnal be is lépett a szobába.

-- Kértelek már százszor -- mondta korholva leányát --, rakd rendbe a szekrényedet, most nem kellene ennyit keresgélned!

Odalépett anya a nagy halom kidobált cók-mókhoz:

-- Ez sem, meg ez sem idevaló! -- válogatott köztük, s morgott közben Zsófihoz. -- Úgy látom itt nincs. Máshová dughattad. -- lehajolt és az ágy alá kukkantott. -- tessék itt van! Úgy volt, amint sejtettem. Nem a helyére, hanem ide rejtetted.

Ahogy ott térdelt édesanyja a szőnyegen, átkarolta nyakát két karjával Zsófi kedvesen:

-- Adok egy puszit, csak ne haragudj most rám. Ígérem, ha hazajövök délután, elrakom az összes ruhám.

Olyan nyájasan hízelgett Zsófi, hogy elszállt az asszony mérge, nem maradt semmi belőle.

Kép -- Jól van, jól van, te kis huncutka. Eredj a fürdőbe, mosakodj meg izibe! Tedd rendbe a hajad is szépen, a fogad is mosd meg rendesen! Itt a meleg holmi, mind fel kell venned, hideg november van, kabátban kell menned.

Cirmi cicája már a kapuban várta. Zsófi észrevette, hogy jó meleg bunda van rajta:

-- Látom te is felkészültél a hideg szélre. Kösz, hogy elkísérsz az erdőbe.

-- Tettél a zsákodba enni-innivalót bőven? -- kérdezte Cirmi. -- Nekem is jut belőle?

-- Ne félj, anyukám rád is gondolt, amikor hátizsákom jól telegyömöszölte. Van benne vajas kenyér, keksz és nápolyi, s egy üveg mézes tea, elfogyasztjuk mind kettesben.

 

Óvó néninek nem kellett nógatni a gyerekeket. Szedték gyorsan a lábukat, mászták a dombokat és lejtőket. Vidáman kiabáltak és nevetgéltek. Az erdőbe így egy-kettő beértek. Térdig jártak az avarban, mely csörgött, zörgött lépteik alatt. Csetlettek-botlottak, el is estek sokan, Zsófi meg pont most esett hanyatt.

-- Nyájúú...nyájúú... -- nevetett nagyot Cirmi barátja, ő is úgy tett, mint Zsófi, hanyatt vágta magát, égnek meredtek a talpai.

-- Óvó néni tessék nézni -- kiáltott Dani --, milyen színesek a fának a levelei!

-- Egyik piros, a másik meg sárga, de a legtöbb tirke-tarka. -- szaladtak a gyerekek egyik fától a másikig.

Gyűjtötték a szép leveleket csokorba, ki meg rakta egyből bele a zacskóba. Kergetőztek, bújócskáztak, egy-kettőre jól el is fáradtak. Óvó néni és a dadusnéni leterített a fa alá egy plédet. Odaült le mindenki és elfogyasztották az ebédet. Előkerült a hátizsákból a vajas kenyér, szalámi, kifli és sütemény. Nem kellett a kis nebulókat bíztatani, hogy egyél, egyél még.

-- Jaj, de éhes vagyok! -- mondta Zsófi és bekapott egy jó nagy falatot.

-- Én is. Én is éhes vagyok! -- kiabálták a fiúk, lányok.

A jó friss erdei levegő meghozta az étvágyat. Cirmi cica is megrakta jól a hasikáját. Ki is ürítették hamar Zsófi hátizsákját. Evés után csendben ült a gyerek sereg. Óvó néni úgy látta, egyik-másik majdnem szendereg.

Eddig el voltak foglalva a futkosással, levélgyűjtéssel, nem figyeltek semmi másra. De most, hogy elpilledve, csendben ültek, felfigyeltek a sok szép madárra. Úgy énekeltek, trilláztak, hogy zengett a nagy erdő.

-- Ott egy hatalmas sas! -- kiáltott fel a kis Kovács Ernő.

 

Egyszer ránézett az órájára óvó néni:

-- Itt az ideje, haza kellene menni.

-- Maradjunk még! -- kérték a gyerekek.

-- No, nem bánom, egy kicsit még kergetőzhettek.

Úgy elrepült az idő, hogy észre sem vették, lassan sötétedni kezdett az erdő. Feltámadt a hideg szél, susogtak, zizegtek és a földre hullt a sok színes levél.

Fáradtan bandukolt hazafelé a kis gyerek csapat, Cirmi cica sem ugrált, mellettük haladt. Teli élménnyel értek az óvoda elé, hol szüleik várták őket, hogy induljanak hazafelé.Kép

Zsófi a villamoson egy kissé elszenderedett. Cirmi az ölébe gömbölyödött és ő is elcsendesedett, még dorombolni is elfelejtett.

Anya csak nézte, nézte fáradt gyermekét. Nézte a két piros orcája, egészséges színét.

-- Olyan jó volt apa az erdőben futkosni, alig akartunk onnan hazajönni. -- s Zsófi elmesélte kirándulásukat töviről-hegyire.

Mosolyogva hallgatta apa, leánya lelkes beszédét. Oly szívesen adta elő Zsófi, mi történt az erdőben, hogy édesapja szinte úgy érezte, ő is ott volt velük egy időben. Pedig az alatt, míg lánya a fák között futkosott, vagy három pát csizmát megfoltozott.

Nem kellett Zsófinak este kétszer mondani, hogy igyekezzen gyorsan az ágyába bújni. Amikor édesanyja fölé hajolt, hogy "jó éjszakát" puszit adjon a kislánynak, ki már az álommal küszködött, jutott eszébe Zsófinak: -- Anya, sajnos elfelejtettem összerakni a ruháimat, amit pedig reggel megígértem.

 

KEREK  ERDŐ

Kerek erdő közepében,                                                                                             Róka ül egy fa tövében.                                                                                             Az éhségtől kopog a gyomra, kopog a szeme,                                                             Csak ül fájdalmas arccal összegörnyedve.

Menne ő libáért a közeli faluba,                                                                                   Ha tüske nem fúródott volna a lábába.                                                                         Sajog a lába, ráállni nem tud,                                                                                     Így csak álom marad a kövér lúd.

Jön egy vaddisznó csörtetve,                                                                                     Kérdi a rókától érdeklődve:                                                                                         Mondd komám, hogy segíthetnék?                                                                               Orvost és zsíros libát szeretnék!

A pápaszemes baglyot máris hívom,                                                                           De a libát, sajnos nem hozhatom.                                                                               Jött a bagoly, a tüskét kihúzta,                                                                                   Felugrott a róka, s futott a faluba.

 

 

Télapó

 

-- Szia anya! -- köszönt Zsófi futtából, s már szaladt volna ki a szobából.

-- Hö,hő! Zsófikám, állj csak meg! -- kapta el anyja a kabátját. -- Hogy képzeled?! Ebben a hidegben fel kell húznod a kesztyűt, sapkát. -- azzal a kezére húzta a kesztyűt és a fejére a jó meleg sapkát. -- Így ni, most már mehetsz. De miért oly sietős?

-- Miért, miért? -- türelmetlenkedett Zsófi és visszakiáltott az ajtóból. -- Azért, mert ma látogat el az oviba a télapó! -- s már futott is.

Az utcára érve, kereste a cicát a tekintete, de sehol nem látta.Kép

-- No jó, akkor most nélküled indulok el az óvodába. -- morogta mérgesen.

De ebben a pillanatban megérkezett Cirmi nagy sebesen. Pont ott stoppolt Zsófi lába előtt, a jégen majdnem megcsúszott.

-- Nocsak már azt hittem meg sem vársz! -- morcosan duzzogott.

-- Jól hitted, indulni akartam. -- vágta oda a kislány. -- Ma nagyon sietős az utam.

-- Sietős? -- kérdezte Cirmi, s közben Zsófi után futni alig tudott. -- Vajon miért? Jobb lesz ha vigyázol! -- s elkapta Zsófit, aki megcsúszott.

-- Miért? Miért? Anyu is ezt kérdezte, pedig igazán tudhatnátok, jön hozzánk a Télapó!

-- Ja, persze! -- nyávogott a macska. -- Tudod a verset? Míg a villamos velünk döcög, jobb, ha elismétled.

-- Cirmi, te olyan feledékeny vagy! -- duzzogott Zsófi, s a jelzőlámpánál megállt figyelmesen. -- Mondtam tegnap, hogy Eszter mondja a verset helyettem.

-- Most az egyszer te vagy a feledékeny, mert erről nekem egy szót sem szóltál! -- mondta dünnyögve barátja, s lelépett az úttestre, amint pirosról zöldre váltott a jelzőlámpa.

A villamos épp beállt a megállóba. Zsófi és Cirmi felugrott sietve a kocsiba.

-- Lehet, hogy úgy van, ne haragudj bajszoskám. -- kért bocsánatot a kislány, most már nem oly mogorván.

-- Nem haragszom, de vigasztalásul kérek valamit a télapó csomagjából.

-- Oh, te ravasz macska! Úgy is tudod, hogy a fele a tied! -- és fölemelte karjába a kiscicát.

Így értek az óvoda elé.

-- Mit csinálsz ebben a nagy hidegben, míg én az oviban leszek a jó melegben? -- kérdezte Zsófi és sajnálkozva nézte barátját.

-- Legszívesebben én is veled mennék, s a télapótól ajándékot kérnék.

-- Nem jöhetsz be tudod, az óvó néni nem engedi. Jobb lenne neked Cirmi hazamenni.

-- Jó, jó majd hazamegyek, de előbb a télapót az ablakból megnézem.Kép

Ott sétált Cirmi cica az ablak párkányon, türelmetlenül várta, hogy az öreg télapó megérkezzen a szánon.

Jött is hamarosan, majd térdig ért hófehér szakálla, hátán lógott ajándékokkal megtömve a zsákja.

-- Tűzpiros köpenye alatt is lehet még valami finomság. -- gondolta Cirmi.

Volt is, de nem finomság, hanem a rossz gyerekeknek virgács. Cirmi cicának elég volt a leskelődésből, a párkányról leugrott és hazáig futott, míg telt az erejéből.

 

Megilletődve álltak körbe a fiúk és lányok, várták a csokit, almát és a mogyorót. Elővett a télapó a zsebéből egy hosszú listát, arról olvasta ki mit érdemel, ajándékot, virgácsot vagy csak dorgálást. Eszter kiállt a kör közepébe és kissé félénken szavalta télapónak, a megtanult versikét.

 

TÉLAPÓ

Csilingelve csúszik a kis szánkó,

Rajta ül a fehér szakállú Télapó.

Hozza szépen csomagolva az ajándékot,

Nyisd ki gyorsan a szoba ablakot!

 

Ragyog tisztán, fényesen a csizmád?

Tesz bele a Télapó csokit és piros almát.

De, ha piszkos és sáros, ne várj csokit, autót,

Csak hosszú szárú, csípős virgácsot.

 

Kép Megköszönte télapó bácsi a szép versikét, meg is rakta csokival a kislány mindkét kezét.

Minden gyerek megkapta az ajándékot és melléje egy páran a virgácsot. Ígérték mindannyian, hogy megjavulnak, többé nem rosszalkodnak. Itt az óvodában az óvó néninek, otthon anyunak, apunak szót fogadnak. Télapó csak mosolygott a bajusza alatt:

-- Én is megígérem, hogy jövőre újra eljövök hozzátok, s ha igazán jók lesztek, virgácsot nem hozok.

 

 

Disznóvágáson

 

-- Jó reggelt! -- hajolt Zsófi fölé édesanyja. A kislány békésen aludt. -- Ébredj fel. Ma egy kicsit korábban kell menned óvodába.

Zsófi szeme nehezen nyílt, nagyon álmos volt még.

-- Nem is hallottam a kakukkolást! Ébresztett rég? -- kérdi.

-- Nincs még hét óra kicsim. De emlékezz, disznóvágásra mentek Daniékhoz.

-- Tényleg! Hurrá! -- kiáltott Zsófi, s kipattant az ágyból, mint egy rugó. -- Hol a ruhám, a csizmám és a kabátom? -- sietősen kapkodta magára. -- Szia anya, szaladok is, mert vár már a kapuban a barátom!

Kép Bizony szegény Cirmi már türelmetlenül járt-kelt a hidegben, de nem a hideg, csípős szél miatt volt magából kikelve: -- Szedd a lábad Zsófikám szaporán! -- kiáltott rá, amint a kapun kilépett a kislány. -- Szeretnék már ott csüngeni a disznó farkán!

Nagyot kacagott Zsófi Cirmi szavain, izgatottságán.

-- Sokat is segítesz azzal, hogy lógsz szegény disznó farkán?!

 

Hiába volt korán reggel, hideg és sötét, a gyerekek ott tolongtak az óvó néni körül, majdnem fellökték.

-- Indulunk már? Megyünk már? -- kérdezgették.

-- Nagyon türelmetlenek vagytok! -- mondta az óvó néni. -- Egy keveset várunk, mert Eszter még nem érkezett meg. Alighogy kimondta, be is robogott Eszter. Arca kipirult a hideg széltől, no meg az izgalomtól.

Disznóvágás! Ilyet nem láttak eddig. Azt sem bánnák, ha Daniéknál maradnának estig.

Épp jókor érkeztek Daniék házához. A kövér disznó utolsót rúgott a lábával. Csendesen feküdt az oldalára dőlve, nem is sejtette, miért etették agyba-főbe. Ha tudta volna, hogy ez lesz a vége, inkább elszökött volna a világ végére.

-- Úgy sajnálom szegényt! -- sóhajtott Zsófi, s közben a szemeit törölgette.

Cirmi cicának sem volt már kedve a disznó farkába kapaszkodni. Inkább szeretett volna Zsófi háta mögé bújni.

De egyszer csak fellángolt a szalma, magasra csapott a lángja. Zizegve égett a parázs, csak úgy pattogott. Megvilágította a megszeppent gyerek arcokat, kik azonban a vidám pattogó tűz láttán kezdtek felengedni. Nem is gondoltak már a szegény disznóra, kinek perzselődött a szőre, bőre izzott szép pirosra.Kép

Dani apukája és papája, meg a keresztapja kaparták, vakarták, a bőrét tisztogatták. A gyerekek sikongtak, visitgattak, vidáman voltak.                                                      Cirmi futkosott, a disznó körül szaglászott. -- Nézd Zsófi, már ropogós a farka! -- s körbe nyalta a száját.

Meghallotta Zsiga bácsi, levágott a farokból egy darabkát.

-- Itt van cica, kapd el gyorsan, rágcsáld! -- s a cica elé dobta.

El is kapta Cirmi, félre vonult vele, ropogtatta, a szájába ide-oda forgatta.

Most jó meleg gőzölgő vízzel átmosták, átdörzsölték a disznót. Még súroló kefével is tisztogatták. Szép ropogósra pirult a disznó bőre. Felakasztották hárman a rénfa kampós szögére. Két hátsó lábánál fogva, fejjel lefelé lógott. Dani apukája éles késsel és kis fejszével dolgozott. Ügyesen ketté hasította az állat hasát. A gyerekek meglátták annak tartalmát.

-- Itt a szív -- magyarázta Zsiga bácsi --, ez a mája, itt a tüdeje.

-- Mi ez a zöld? -- kérdezte Zsófi kíváncsian.

-- Ez, amit itt láttok rajta a májon, ez a zöld, az epe. -- válaszolt készségesen Dani papája a kérdésre.

Ámult, bámult a sok gyerek. Kapkodták a fejüket. Mindent látni és hallani akartak. Figyelmesen nézték a csavarodó beleket.

-- Ez itt a vastag bél, ebbe töltjük a hurkát. Ez meg a vékony bél, ebbe meg a kolbászt.

Eszter és Zsófi kaptak egy-egy kis fehér köténykét és buzgón segédkeztek a kolbász kötözésnél. Csöpp kezükkel szorgalmasan adogatták a madzagot, hol Zsófi, hol meg Eszter adogatott.

Kép Lassan feldolgozták a disznó minden porcikáját. Készítettek belőle: hurkát, kolbászt, sajtot, szalonnát, zsírt és két szépen kerekített sonkát. A hájból Dani mamája sütött finom édes kalácsot. Körbe ülték a hatalmas asztalt, s ettek ebből és abból is egy keveset.

Fáradtan, de sok-sok mesélni valóval tértek haza este. Zsófi a kóstolót, amit anyának, apának küldtek, az asztalra tette. -- Ezt a kolbászt én kötöztem. -- dicsekedett a kislány és szülei kérésére elmesélte a disznóvágás minden csínját-bínját.

 

 

 

 

                                                          

                                            

 

                                              

                                           

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.